„De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok.” 1Móz 45,5 József története mindig kedves volt számomra. Olyan igazán emberinek mondható mindenki az ő családjában: a kivételező apa, a féltékeny testvérek, az elkényeztetett gyerek. Egy tökéletlen család, amilyenre láthatunk példát ma is, hiszen még a legideálisabbnak tűnő családi kapcsolatokban is vannak ki nem mondott sérelmek, érzékeny pontok, kerülendő témák. Isten viszont belenyúl Józsefék történetébe, és onnantól az események isteni irányt kezdenek venni – bár nem úgy, ahogy mi azt tőle elvárnánk. Józsefet a féltékeny testvérei hirtelen felindulásból…

“Indulj, menj ki a völgybe, mert ott akarok beszélni veled” Ez 3,22 Lelki értelemben is igaz, hogy mindenki szeret toppon lenni, a “hegyen lenni”. Azt az érzést, amit Jézus három tanítványa érezhetett, amikor csak őket hívta fel a hegyre Jézus, és olyan élményben lehetett részük, amiben azóta sem volt senkinek. Valószínűleg ők is tudták, hogy ez egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom, de azért bepróbálkoztak Jézusnál, hátha rábólint arra, hogy sátrat építsenek, és fent maradjanak a hegyen. De nem lehet mindig a hegyen lenni! Valahogy így vagyunk ezzel mi is. Szeretünk a “hegyen” lenni lelki értelemben. Szeretjük, ha jól vagyunk lelkileg, szeretjük…

Van egy vers a Bibliánk elején, ami keserédesen beszél a kegyelemről: Kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (1Móz 3,23) Az alaptörténetet mindannyian ismerjük: Isten megteremti az embert, elhelyezi egy tökéletes világban, feladatokat ad neki, amiket minden gond nélkül elvégez, hozzáillő társat is ad mellé, hogy ne érezze magát egyedül. Minden idilli, felhőtlen. És mégsem, mert lám, a kígyó fel tud kínálni valamit, ami több a mindennél. Felébreszti a kíváncsiságot és ezzel együtt az elégedetlenséget, a bizalmatlanságot, a hálátlanságot is. A tökéletes világ darabjaira hullik, az ember pedig kívül találja magát az Éden kapuján. Hol…

De ő azt felelte: Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz! (2Móz 4,13) Bárcsak jobb lenne ez a világ, több szeretet, békesség, egymásra figyelés lenne benne, bár lenne minél több olyan Krisztust követő ember, aki engedi, hogy az Úr vezesse és használja őt akarata szerint az Ő tökéletes tervében. Kérlek, Uram küldj ilyen embereket, olyan nagy szükség van rájuk… de ne engem, én nem vagyok erre alkalmas, nem vagyok képes nagy dolgokra, inkább csak itt figyelek a háttérből várva a változást. Mondd csak, ismerős számodra is ez a szerepkör? Hányszor halljuk megfáradt, kétségbeesett, elkeseredett emberek szájából, hogy bárcsak jobb lenne…

„Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amelyet kijelöltem.” (2Móz 23,20) Az életünk során talán mindannyiunkban felmerülnek kérdések, amik arra vonatkoznak, hogy mit érdemlünk, mi az, ami a miénk lehet ebben az életben, mi az, amit ettől az élettől várhatunk. Hívő emberként néha bűntudat is kapcsolódik ehhez, mert abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán akarhatunk-e valamit ettől a földi léttől. Én hiszem azt, hogy Isten mindannyiunknak utat készített, és ezen az úton ajándékokat is szán nekünk, hiszen a gyermekei vagyunk. És van, amikor nagyon egyértelmű, mi az, amit nekünk akar adni, ami felé…

“Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” 1Móz 12,1 Van, hogy olyasmi feladását, elhagyását kéri az Isten, amit sosem gondoltunk volna. A fenti igében például ilyen a család és a lakóhely. Talán furcsának is tűnik először, és értetlenkedhetünk is, hogy miért kér egyáltalán ilyet az Isten? De hadd szögezzem le, hogy nem kér mindenkitől ilyet Isten, nem kell mindenkinek elhagyni az otthonát és a családját, ezért valóban nagyon fontos, hogy tisztán lássa az ember, hogy az Isten tényleg ilyet kér-e tőle. Jézusnál is hallunk olyanról, amikor az egyik…

Mindig nagyon várom a böjti napokat, mert ilyenkor lehetőségem van egy kicsit megállni, újra rendezni a soraimat, időt tölteni Istennel, várni, kutatni, hogy milyen tervei vannak velem. Legutóbb is úgy terveztem, hogy majd jó sokat leszek csendben, igét tanulmányozok, imádkozom, nagyokat sétálok – csak én és az Úr. Ehhez képest újra és újra azon kaptam magam, hogy emberekkel vagyok körülvéve, egyik szolgálatból csöppenek a másikba, és csak nagy nehezen sikerül dedikált időket kiszakítanom arra, hogy Istennel kettesben töltsek időt. Amikor ezt szóvá tettem az Úrnak, egy József Attila idézetet kaptam válaszul: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”. Igen,…

Isten feltétel nélkül szeret minket. Annyira szeret, hogy elküldte értünk egyszülött Fiát a Földre. A tökéletes, ártatlan Fiát küldte el ide közénk, ahol tudta, hogy szenvedni fog, beteg lesz, megalázzák, és végül meg is fog halni a kereszten. Keresztyénnek vallom magam évek óta, ezért azt gondoltam, hogy értem is az előző mondatokat, amiket régóta hallok és olvasok. Olyan alapvetés volt a fejemben a megváltás ténye, hogy nem gondoltam bele elég mélyen abba, hogy mit is jelentett az Istennek, amikor feláldozta értünk Jézust. Úgy igazán, fizikailag, mit érezhetett és mi motiválta. Hiszen sokszor olvassuk a Bibliában, hogy az Atya is érez,…

Örvendetes, hogy sok-sok jó gyakorlat létezik már a kisgyermekes anyukák és apukák bevonásával kapcsolatban a gyülekezeti életbe. A legszerencsésebb helyeken üvegfallal elválasztott kényelmes babaszobákból vehetnek részt a szülők is a vasárnapi istentiszteleten, klubok és kiscsoportok is szerveződnek számukra, de még így is sok gyülekezetben kérdéses a kisbabások helye az alkalmakon. És kár lenne tagadni, hogy olyan is létezik, hogy a „síró gyerekes” szülők nem érzik magukat szívesen látott vendégeknek, amikor a hátsó sorokban próbálják csemetéjüket csitítgatva meghallgatni a prédikációt… Így évekre, vagy akár véglegesen is kieshetnek a gyülekezeti életből. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyébként az otthoni,…

Hétfő, kedd…péntek. Most komolyan? Már megint hétvége van? Mikor teltek el így ezek a napok? – tesszük fel a kérdést hétről hétre. Valljuk be: a ma emberére nagyon jellemző a túlvállalás, pörgés, teljesen betáblázott hetek, sőt, hónapok. Régebben azt gondoltam, minél több dolgot vállalok magamra, annál fontosabb, értékesebb leszek mások szemében. Sokszor esünk abba a hibába, hogy nem tudunk vagy nem akarunk nemet mondani. Előfordulhat, hogy már tele a naptárunk, de egy olyan dologra kérnek meg minket, amit egyszerűen a szívünk nem enged visszautasítani. Érthető, hiszen jelen akarunk lenni a közösségünkben, a munkánkban, a szolgálatban. Segíteni szeretnénk azoknak, akik számítanak…

„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37:4) Sokak számára közkedvelt ige ez, de legtöbbször a második fele miatt. Mert sokszor van bennünk, hogy de jó lenne, ha megadná Isten azt, amire vágyunk. Pedig ennek az igének az eleje a lényeg. Gyönyörködni Istenben… Te tudsz gyönyörködni az Istenben? Csak úgy megállni és rácsodálkozni mindarra, amit teremtett, amit adott, ami Ő maga. Megállni és gyönyörködni alkotásaiban. Megállni és csodálni az Istent önmagáért. Megállni, semmit sem kérve, csak minőségi időt tölteni az Úrral. Annyira fontos ez a hívő ember életében, mint a hit. S legtöbbször mégis ez marad el. Pedig a…

Az utóbbi időben arról szólt a hitéletem, hogy nehéz kérdéseken gondolkodtam. Talán időnként elkerülhetetlen felülni egy ilyen vonatra, de azt hiszem, készen állok a leszállásra. Épp ezért mostanában jobban rezonálnak velem azok a gondolatok, amelyek arról szólnak, hogy nem olyan bonyolult ez az egész, mint ahogyan sokszor én hiszem. Csak szeretni kell Istent és kész. Gyönyörködni benne, és valódi örömet és hálát érezni Jézus áldozata miatt. Azt mondják, ennek az őszinte örömnek az átélése nélkül pont a lényeget hagynánk ki a keresztyénségünkből.Na most, tudom, hogy a valami miatti őszinte öröm érzésére törekedni olyasminek az erőltetése, amit valószínűleg lehetetlen erőltetni. De…