Adott két csirkesült: az egyik egy órát töltött a sütőben 450 °C-on, a másik három órát 150 °C-on. Az első feketére égett, a második tökéletesre sült. Ugyanazok a fűszerek, ugyanaz a sütő – különböző eredmény. Melyikből fogyasztanál szívesen? Az egész világunk arra rendezkedett be, hogy minél kevesebbet kelljen várni. És nem értjük, miért borulnak ki emberek olyan könnyen; miért viseljük mi magunk is olyan rosszul, ha valami nem megy gördülékenyen; hogyan válnak versenytársakká a barátok, házastársak, munkatársak. Hiszen tényleg annyira olajozottan megy minden, sokkal többre jutunk, mint akár az előttünk lévő generációk. Ma már egy gyerek több élményt tudhat maga…

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” (Zsolt 1,1–3) Ezeket a szavakat olvassuk az első zsoltárban. Ezek a szavak egyszerre biztatóak és egyszerre ijesztőek is lehetnek. De miért is lehetne ijesztő? Hiszen a képlet annyira egyszerűnek tűnik: aki nem jár a vétkesek útján, aki megtért és jó dolgokat visz véghez az életében, az boldog…

Sokszor prédikáltam és hallottam már másokat is beszélni arról, hogy milyen nagy ereje van a kimondott szónak, és ez így is igaz. Mégis borzalmasan felelőtlenek vagyunk a szavainkkal, melyeknek súlya van, amelyek akár egy egész életre képesek nyomot hagyni a másikban. Jakab így fogalmazza meg: „…a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől.” (Jak 3,5–6) Bár nem kellemes az ilyen…

Talán ismerős számotokra is az az érzés, mikor a nyári forróságban önfeledten úsztok egy tóban vagy folyóban, aztán egy váratlan pillanatban belegabalyodtok valamibe, ami nem látszott a vízben. Az utóbbi években a digitális adatfelhalmozás és adategyeztetés hínárja így tekeredett rá az életemre, mindannyiunk életére. A naponta növekvő, orwelli ötleteket is túlszárnyaló figyelem még megfoghatóbbá teszi számomra a költő sorait: „Számon tarthatják, mit telefonoztams mikor, miért, kinek.Aktákba irják, miről álmodoztams azt is, ki érti meg.És nem sejthetem, mikor lesz elég okelőkotorni azt a kartotékot,mely jogom sérti meg.” (József Attila: Levegőt!) Van az az alkalmazás, amely jelenleg megpecsételi több millió férfi életét.…

Egy fekete fejkendő. Zsoltároskönyv a kézben. Mindig ugyanaz a hely a padsorok között. Sok bizonyságtételt hallottam már, ami azzal a mondattal kezdődött, hogy az illető első istentisztelet-élménye a nagymamájához kötődik. Vagy hogy ő tanította imádkozni gyerekkorában. És ezzel kapcsolatban azon kezdtem el gondolkodni, hogy a nagymamáink generációjának hite mennyire más médiakörnyezetben növekedhetett, mint a miénk. Ők nem fértek hozzá egyetemi szintű előadásokhoz, podcastokhoz vallási kérdésekről, nem tudtak elmélyedni ismert teológusok exegéziseiben, ha valamilyen kérdésük merült fel, és inspiratív Instagram-áhítatok sem hozták hangulatba őket a nap bármely szakában. Ellenben megtanultak Bibliát olvasni. Hozzászoktak az írott szöveg tempójához, nyelvezetéhez. Akikről beszélek, és…

Közel egy éve annak, hogy részt vettem egy beszélgetésben, ahol valaki az édesapja betegségéről mesélt. Elmondta a szenvedés hosszú útját, amit egy daganat okozott. S miközben erről beszélt, kimondott egy számomra nagyon emlékezetes mondatot: a mai kórházak többsége nem segíti a gyógyulás folyamatát, mert ennek otthon kellene történnie. Mennyire igaz és megdöbbentő mondat ez, annak ellenére, hogy tudjuk a legtöbb orvos, ápoló és kórházi dolgozó lelkiismeretesen végzi a munkáját. Ez a mondat eszembe juttatta azokat az Újszövetségi történeteket, amikor Jézus nem vándor orvosként gyógyított, hanem házhoz ment. Ma különösen fontos ennek az üzenetét megérteni. Miért? Leginkább azért, mert a mai…

Ha egy ideje már Istenhez tartozik az ember, akkor hajlamos elfelejteni bizonyos dolgokat, amik egyébként rá is igazak voltak valamikor. Az egyik például, hogy a Jézussal való találkozás előtt mennyire másnak gondoljuk az életet, mennyivel mást gondolunk a bűnről, a halálról, és még sorolhatnánk, hogy mi mindenről. Aztán találkozunk Jézussal, és ez az, ami változást hoz a gondolkodásmódunkba, és ezen keresztül az egész létünkbe. A probléma ezzel csak az, hogy amikor elfelejtjük azt, hogy valamikor mi is voltunk elveszett bárányok – sőt, valljuk be, szoktuk magunkat még a Pásztor mellett is elveszettnek érezni –, akkor azzal együtt gyakran az empátiánkat…

Annyi megdöbbentő hír ér el mostanában hozzám különféle egyházi emberekről. Egy lelkész, aki elhagyta a feleségét és gyerekeit egy másik nőért. Egy általam is példának tekintett hívő ember, aki házasságtörést követett el és lelepleződött. Egy vezető, aki ellen sikkasztás vádjával folyik a nyomozás. Hívő emberek és vezetők, akik visszaélnek a hatalmukkal és nem Isten országát építik, csupán saját pozíciójukat, bármi is az ára. Sajnos nem egyedi és elszigetelt esetekről van szó. Szinte minden hétre jut egy ilyen hír. Ilyenkor megdöbbenek. És csalódok. Hát ő is? Akiről én sokkal jobbat gondoltam… Akinek az igehirdetésein keresztül szólt hozzám Isten… Aki sokakat hitre…

Többször hallottam már, hogy az embernek utoljára a pénztárcája tér meg. Lehet is ebben igazság: én is azt hiszem, hogy meg kell tapasztalni, hogy Isten tud gondot viselni a kevésből is, sőt olyan forrásokat tud megnyitni, amelyekről én álmodni sem mertem volna. Hálát adok az Úrnak, hogy fiatalkoromtól kezdve voltak előttem olyan emberek, családok, akik megélték ezt, és a kevésből is tudtak támogatni, segíteni másokat, akár engem is. Egy alkalommal a családdal külföldön voltunk, s egy félreértés miatt rossz helyen hagytuk az autónkat. Másnap aztán jött a meglepi: az utcából minden autót elszállítottak. Aztán jött a második, amikor kiderült, hogy…

 „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11  „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” JSir 3,26 Tudom, hogy Ő az Isten, hiszem, hogy Ő az Úr, aki mindent megtehet, mégsem vagyok képes igazán Rá figyelni, bízni Benne a saját életemet illetően, vagy meghallani a hangját. Érezted már így magad? Sajnos én igen. Nagyon nehéz és furcsa helyzet ez; mikor az ember csupán az eszével hisz, de a szívével nem igazán. S hiába keresi, kutatja Isten jelenlétét, szavát, vezetését, nincs sehol. Nem látszik, nem hallatszik, nem elérhető. Pont, mikor a legnagyobb szükség lenne Rá… Ezt az állapotot…

(Gondolatok a Fantasztikus kapitány c. film kapcsán) Pár napja belefutottam egy rövid filmrészletbe az egyik közösségi média platformon, ami áttételesen az oktatás minőségére akarta felhívni a figyelmet. A jelenetet a Fantasztikus kapitány c. 2016-ban megjelent filmből vágták ki, és bevallom, hogy valóban felkeltette az érdeklődésem, de nem a 21. századi oktatás iránt, hanem a teljes film iránt. A Matt Ross által rendezett film főszerepében Viggo Mortensent – A Gyűrűk Ura trilógia Aragornját – látjuk, mellette megjelenik George MacKay, Samantha Isler, Steve Zahn és Kathryn Hahn. Bár Mortensen nagyszerűt alakít itt is, a mellékszereplők, köztük főképp a gyerekek szintén magasra teszik…

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. Fél lába már a koporsóban volt a királynak, azt mondta hát a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. „Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?” – kérdezte sorba őket. „Mint a galamb a tiszta búzát” – mondta a legidősebb. „Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt – mondta a középső.” A legkisebbik pedig így felelt: „Úgy, édesapám, mint az emberek a sót!” Szeretni nem csak egyféleképpen lehet. Az ember szereti a fagylaltot, a barátait, a családját, a jó történeteket, a szép helyeket, meg nagyon…