„Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az Ő tetszésének megfelelően.” (Fil 2,12–13) Él bennünk egy olyan remény, hogy ha valamit megváltoztatunk a mindennapjainkban, akkor alapvetően megváltozhat az életünk. Sokan vannak, akik szeretnének reggel korán kelni, vagy minden nap mozogni, sportolni, egy kicsit többet lenni a gyerekekkel, gyakrabban főzni, odafigyelni, hogy egészségesebb ételeket fogyasszanak. Sokan szeretnének fogyni, leszokni a cigarettáról, a kávéról. Sokan szeretnének máshol élni és ébredni, vagy keményebben kiállni a saját érdekeik érvényesítéséért, leküzdeni…
„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,34–36) Biztos vagyok benne, hogy te, aki most olvasod ezeket a sorokat, találkoztál már rászoruló emberrel az életed során. Sőt, az is lehet, hogy nap mint nap szembesülsz hasonló helyzetekkel. Mivel Isten társas lénynek teremtett bennünket, ezért nem közömbös számunkra a felebarátunk állapota. Az idő múlásával egyre inkább távolodunk…
Igen, tudom, a „Kellemes novembert!” köszöntés ugyanannyira értelmezhetetlen, mint hétfő hajnalban az, hogy „Jó reggelt!”. Fura ez a hónap. A gyümölcsillatú október és a mesés december közé valahogy beszorult ez a szürke, latyakos, ködös, orrtörölgetős, négy fal között ülős, nyomasztó november, amely minden ízében az elmúlásra emlékeztet. Valójában nem kellene ennek a hónapnak feltétlenül csak az elmúlásról szólnia. Mutatok pár dolgot, ami mindig jó, de igazán nagyot novemberben szól. 1. Kreatív percek Ez az időszak különösen alkalmas arra, hogy az ember befelé figyeljen, kicsit újragondolja, átrendezze az életét. Teheti ezt önmarcangoló módon, de választhat olyan eszközt is, ami feltölti, megnyugtatja,…
A legtöbb keresztyén tanító, gondolkodó talán egyetért abban, hogy a megtérés, a Jézussal járás többet jelent a Biblia tanításainak intellektuális elfogadásánál, sőt annál is, hogy igyekszünk a Szentírás morális útmutatását követni az életünkben. Ezeken kívül még lennie kell valamiféle spirituális élménynek is a hit mögött, amitől az egész megfoghatatlanná, leírhatatlanná, nehezen megérthetővé válik. Különösen a kívülállók számára. Képzeljük el, hogy egy keresztyén koncerten együtt éneklünk a tömeggel, és egy sor az énekből különösen megérint bennünket, talán annyira, hogy a hatására könnyezve kezdünk imádkozni Istenhez. Én bizonyára az istenélményeim listájára írnám az esetet. Addig, amíg el nem kezdek kételkedni az egészben:…
„Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok tagja van, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” (…) Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1 Kor 12, 18-25) Közösségeinket régóta hasonlítják az emberi testhez. A leghíresebb…
Talán így elsőre a reformáció ünnepe elég elvontnak tűnik. Talán az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy ugyan miben határoz meg engem, 21. századi reformátust az, hogy 507 évvel ezelőtt ezen a napon egy Luther Márton nevű valaki kiszögelte a 95 pontját valami vár kapujára. Vagy talán már a könyökünkön jönnek ki azok a reformáció ünnepén hallott prédikációk, amikben a lelkészek – egyébként teljesen jogosan – közösségként és egyéni értelemben is újbóli és újbóli reformációra hívnak minket. De hiába értjük a történelmi hátteret, hiába vagyunk ott az istentiszteleteken, hiába próbálkozunk a magunk megreformálásával, a várt siker valahogy mégsem érkezik meg.…
A változás elcsépelté vált. Talán mindig is az volt, mostanra már biztos, hogy az lett. A legtöbb ember évente legalább egyszer megpróbálja: január egytől most már lejárok a terembe/több időt töltök a szeretteimmel/kevesebbet képernyő előtt/találok végre valami értelmet az életemnek. És a sort még rengeteg fogadalommal folytathatnánk. Azzal, amit megfogadunk akkor, amikor már megint nem tudunk magunkra nézni valamilyen bűn után, amit annyiszor hátra akartunk hagyni. Azzal, amikor már megint megbántottunk valakit, akit soha nem akartunk. Azzal, amikor már megint eltávolodtunk arról az útról, aminél annyit fogadkoztunk, hogy nem akarunk. Ezután jönnek a próbálkozások a megoldásra. A századik youtube videó…
Mostanában nagyon sokat hallok a megújulásról, annak fontosságáról, ami nem olyan meglepő tekintve, hogy egyházunkban 2024 a megújulás éve. Fontos-e a megújulás? Ez azt hiszem nem is kérdés. A fizikai életünkben is újra és újra szembejön, hogy szükség van megújulásra, feltöltődésre, felfrissülésre, hogy újult erővel vágjunk bele a munkába. Kell az éjszakai pihenés – ezt leginkább az tudja, akinek ez nehezen adatik meg 🙂 –, a szabadság, de még a hajamnak is szüksége van arra, hogy időnként levágjanak a végéből, hogy megújuljon, üdébb, egészségesebb legyen. Ha pedig a megújulás fontossága ennyire tetten érhető ilyen hétköznapi, kis jelentőségű dolgokban, akkor mennyivel…