„Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, tegyünk le minden terhet és a megkörnyékező bűnt, és kitartással fussuk meg az előttünk levő versenyt.” (Zsid 12,1) Néha úgy érzem, a keresztény élet olyan, mint egy hosszútávú futás ködben. Az utat csak pár méterre látom magam előtt, a lábam fáj, a tüdőm ég, és egy pillanatra az az érzésem támad: egyedül vagyok ezzel. Aztán eszembe jut a fenti ige és rájövök: nem vagyok egyedül. Körülöttem ott vannak a bizonyságtevők, nemcsak a régiek, hanem a maiak is. Azok, akikkel együtt élek, akiknek az életét látom. Eszembe jut egy…
Konfirmáció van a gyülekezetemben. Majd húsz évvel ezelőtt én is ebben a gyülekezetben konfirmáltam – bár akkor még nem ismertem az Urat úgy, ahogyan most ismerem. Meg kell valljam, nem volt igaz, amikor azt mondtam, hogy az én legnagyobb vigasztalásom mind életemben, mind halálomban, hogy nem a magamé vagyok, hanem az én Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona. Azt sem gondoltam, hogy egyáltalán szükségem van vigasztalásra. Fiatal kamasz voltam, alapvetően rendben volt az életem. Volt családom, barátaim, elképzelésem az életről és a jövőmről. Milyen vigasztalás? Milyen nyomorúság? Nem is igazán gondoltam bele, mit jelentenek ezek a szavak. Tulajdonképpen jó tanuló voltam…
Mennybemenetel napján azt ünnepeljük, hogy Krisztus nem kiemelkedett ebből a világból, nem sorsára hagyta mindenkori tanítványait, hanem elfoglalta az őt megillető helyet Isten mellett, az Atya jobbján, ahol minden hatalommal uralkodik a mi javunkra. Krisztus Isten jobbján a helyére került, hogy az embert is a helyére tegye. Mi folyamatosan keressük a helyünket, és boldog ember az, aki megtalálja, hogy hol várják feladatok és áldások. Azonban nagyon sokan feladják a keresést, belekeserednek a sikertelenségbe, mert ez nem könnyű vállalkozás. Kik vannak a helyükön manapság? – kérdezhetnénk. A sikeresek? A népszerűek? Akiknek nem kell aggódni a mindennapi kenyér miatt? Nem. Nagyon sokszor…
Illés próféta nagy hűséggel követte az Urat, hirdette az igét, de volt, amikor megfáradt. Akkor elvonult, egyedül volt, és így is látta magát: „Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Kir 19,10b). Megjelenik előtte az Úr, halk és szelíd hangon szólítja, s ő ugyanerről tesz bizonyságot: egyedül vagyok a szolgálatban. Egyedül vagyok a nehézségeimmel, a terheimmel. Pedig nem volt egyedül, valamivel később azt olvassuk, hogy hétezer ember volt, aki nem hajtott térdet a Baal előtt. Hétezer ember, ő mégis egyedül érezte magát. Mostanában sokszor eszembe jut Illés, amikor megfáradt. Előttem vannak szolgáló közösségek, ahol mégis…
Az embert Isten kapcsolatra teremtette, s az embertársi kapcsolatainkban mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak, úgy, ahogy vagyunk. Szeretnénk tudni és érezni, hogy értékesek és fontosak vagyunk. Mondhatjuk azt is, hogy ez egy alapvető emberi szükséglet. Márpedig amire szükségünk van, azért képesek vagyunk sok mindent megtenni, feláldozni. Megyünk, rohanunk, megoldunk, plusz feladatot, szolgálatot vállalunk, teljesítünk és közben várjuk, hogy valaki észre vegyen, elismerjen, megdicsérjen. Ha pedig nem kapjuk meg az elismerést, csalódottak, feszültek leszünk, s talán értéktelennek is érezzük magunkat, ami miatt még jobban bizonyítani akarunk. A Luk 6,36-ban megírt jézusi felszólítás engem önvizsgálatra indított, és arra hívta fel…
„Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok.” (Lk 6,25) A boldogmondásoknál csak a jajmondások nehezebben emészthetők. Miután Jézus boldognak nevezi a szegényeket, sírókat, éhezőket, leszidja a gazdagokat és a jókedvűeket. A kiemelt igeversben még azokat is megrója, akik jóllaktak, megelégíttettek, kellően és bőségesen gondoskodtak testi szükségleteikről. Nahát, Uram, már ez is baj? Vegyük egy kicsit górcső alá, hogy milyen megelégültségről van itt szó. Ez a jóllakottság nem csupán az ételről szól, hanem arról a lelki önelégültségről, amikor elégedettek vagyunk a jelenlegi életünkkel – Isten nélkül. Ez az állapot elhiteti velünk azt, hogy nincs szükségünk többre, nincs szükségünk változásra, fejlődésre.…
„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.” (Ézs 66,13) Kevés erősebb kép van a világon, mint egy anya szeretete. Egy anya, aki virraszt a gyermeke mellett, aki aggódik, amikor az úton van, aki örül az apró sikereknek és csendben hordozza a fájdalmakat is. Az anyai szív különleges: egyszerre gyengéd és erős, törékeny és mégis kitartó. Nem véletlen, hogy a Szentírás Isten szeretetét is egy anya képével írja le. Amikor az Úr azt mondja: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket”, akkor valami nagyon mély dolgot tár fel önmagáról. Azt, hogy az Ő szeretete nem távoli, nem…
Boldogtalanságomat sokszor az okozza, hogy vannak dolgok, amelyeken nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság mázsás súlya terhelődik rám. Vannak adottságaim, amelyeken nem tudok változtatni. Lehetnek terveim, céljaim, amelyekért hiába küzdök. Magány, mert szeretnék valakivel lenni, megtalálni a társam ebben a világban, „Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié,/ Lennék valakié”. Szeretném, ha megértene valaki, ha igazán önmagam lehetnék mindenféle álarc nélkül. Szeretnék társat, barátot. Szeretnék otthont, ahol felépíthetem védett kis világomat. Szeretnék családot, gyermeket, akinek átadhatom tapasztalatként, amit megéltem; akivel megismertethetem a világot, aki a világot alkotja újra a számomra. Háború. Vágyom a békére, amikor nem kell…
Egy ékszerkiállításon jártunk. A termekben akkora vagyon volt felhalmozva, hogy minden mozdulatunkat rendőri tekintet kísérte. A kiállított ékszerek mindegyike egyedi mestermunka volt, császárok és királyok viselték őket. Olvastuk a történetüket, némelyikről még azt is megtudtuk, hogyan és miből készültek. Ritka csemege volt szemnek, intellektusnak egyaránt. Aztán megérkeztünk egy vitrinhez, amely az egyik terem közepén állt, benne három gyémántokkal, gyöngyökkel ékesített tiara. Nem vitt tovább a lábunk. Csak jártunk körbe-körbe, szívtuk magunkba a látványt, nem tudtunk betelni vele. Az egyik társunk egyszer csak megszólalt: „Milyen csodálatos, hogy a mi koronánk is készen vár ránk, és az még ezeknél is szebb lesz!”…
Minden ember vágyik az elismerésre, akár családtól, barátoktól, szerelmétől, akár magától Istentől. Ez úgy belénk van kódolva, hogy enélkül elszáll a motivációnk, csorbul a magunkról alkotott képünk, az önbizalmunk. Tehát egy egészséges szinten erre szükségünk van, sőt még az egyik szeretetnyelv is az elismerő szavak. De mi van abban az esetben, amikor már túl fontossá válik számunkra a jó vélemény? Amikor már az motivál, hogy mások mit mondanak rólunk? A következő igeszakasz igazán érdekesen válaszol: „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal!” Lk 6, 26 Egyáltalán nem finomkodó a válasz, amit ebben a…
Az ember természetes vágya a biztonság. A komfortérzetünk egyik meghatározó alappillére, hogy biztonságban érezzük magunkat. Gyermekként a család jelenti számunkra a biztonságos közeget. Aztán társra vágyunk, akivel együtt élhetjük meg, mit jelent az érzelmi biztonság egy másik megmagyarázhatatlan fajtája. Felnőttként az otthon biztonságát igyekszünk kialakítani: ne csupán mi, de a házastársunk is biztonságban érezze magát, és persze a gyermekeink, akik számára mi vagyunk a biztonság megtestesítői. Mindeközben igyekszünk fejleszteni, tartalékot képezni, terveket készíteni, és igyekszünk elkerülni mindazt, ami bizonytalanságot hozhat az életünkbe. És legyünk őszinték magunkkal, ez önmagában nem egy rossz dolog: a rend, a stabilitás és az előrelátás mind…
Ebben a hónapban a TeSó blogon sorra vesszük és kicsit boncolgatjuk Jézus boldogmondásait (Mt 5, 3-12). Ismert és sokak által kedvelt Bibliai szakaszról van szó, ami számomra is sokatmondó, bátoritó, lelkemet simogató. Mégis van benne valami, ami olykor feszültséggel is eltölt, talán mert a boldogmondások ígéretei sokszor a jövőre mutatnak. Akkor mégis mit jelentenek a jelenben? Jézus olyan élethelyzetekben lévő embereket nevez az említett bibliai szakaszban boldognak, amilyenekre nem feltétlenül vágyik az ember, a külvilág is inkább sajnálja őket: szegények, éhezők, sírók, üldözöttek. Ezek a boldogmondások szembemennek a világ gondolkodásával (de nem meglepő, hiszen sok esetben Jézus maga is szembement…