Teológus vagyok

Ha van valami, amiről legkevésbé szeretek beszélni, az nem más, minthogy milyen a teológia. Azonban egy teológus számára kikerülhetetlen ez a kérdés minden egyes ismerőssel, baráttal, rokonnal való találkozás alkalmával: „Na és, milyen a teológia? Hogy megy?” És ilyenkor kell udvariasan, számat mosolyra kényszerítve, felelni: „Köszönöm, jól!” Persze nem akarok goromba lenni senkivel, örülök, hogy kérdezik – legalább addig is tudom, hogy érdeklem valamennyire őket (remélem). Így hát, örömmel tölt el az is, hogy írhatok most azokról az örömökről, bánatokról, rózsaszín, szürke és egészen sötét élményekről, amelyeket megtapasztalhattam ezalatt a szűkös három év alatt, amióta arra adtam a fejem, hogy teológiára jelentkeztem.

Hogy miként kerültem ide, pontosan nem tudom. Persze lehet, hogy ez sokak számára furcsán hangozhat, vagy vitatémaként szolgálhat, de úgy gondolom, nem nekik tartozom erről számadással. Megmagyarázom: nem volt álombeli kijelentésem, angyal sem rontott rám a szobámban, mondva, hogy nekem igenis teológiára kell jönni. Ha másnak így volt, legyen hálás érte. Isten valahogy csöndesen terelgetett az úton, és már csak azt vettem észre – visszagondolva tényleg elég érdekes élmény – , hogy beadtam a jelentkezési lapot. Jött a válasz: felvéve.

Tanácsok tömkelegével láttak el egészen „ultimate-hívők”, istenfélő kedves barátok, lelkész-ismerősök egyaránt. Ezekkel a tarsolyomban indultam a hatéves útra. Azt gondoltam, én mindent tudok, hiszen már mennyit szolgáltam ezelőtt mindenfelé, már kiolvastam a Bibliát is, stb. stb. Isten rendesen rákoppintott a fejemre. Rövid idő elteltével rájöttem, hogy igazából semmit sem tudok. Jöttem a sok kész válaszaimmal, amelyeket megtanultam hittanon, ifiken, és melyeket olyan gyakran tudtam másoknak is mondani, hogy ez így meg úgy van, de sosem néztem a válaszok mögé. Nem is nézhettem igazán, mert azok nem az enyémek voltak. Jött a korszak, amikor a pontokból kérdőjelek lettek. És ez, úgy gondolom, nem is baj. Itt, Sárospatakon azt mondják, hogy ha valaki úgy megy ki a teológiáról, ahogyan idejött, akkor ott valami baj van az illetővel. Az első és mind a mai napig legfontosabb hozadéka számomra az ittlétemnek az ez: mindig kérdezz rá a már meglévő válaszodra!

Majd, kiderült, hogy minden ember más. Igen, tudom, ez nagyon közhelyes. De a más emberrel együtt jár a másfajta gondolkozás is. Olyan voltam (s talán ezt még most sem sikerült teljesen kiölnöm magamból), aki nemigen engedett a válaszaiból. Amikor pedig fel kellett ismerjem, hogy mások másféleképpen gondolkodnak, akkor nagy bajban voltam. De meg kellett tanulnom a nyitottságot és azt, hogy meghallgassam a másik véleményét bizonyos kérdésekben. Jó tanítópélda volt erre a külföldi ösztöndíjam Prágában, ahol teljesen más mentalitású emberekkel adódott lehetőség összecsiszolódni és nyitottsággal, egymás kölcsönös meghallgatásával és különbnek tartásával, kényes témákat boncolgatni.

Sokáig éreztem különbnek magamat másoknál. Jöttem a magam gyermeki rácsodálkozásával: hát hogy lehet valaki dohányos, hívő ember létére? Hogy ihat meg egy sörnél többet? Botránykő, botránykő hátán. Szálka-gerenda probléma. Hálát adok Istennek, hogy ebben sem hagyott így. Nem tartom helyesnek, amit tesznek, de el tudom fogadni, és látni az embert mindezek mögött, sőt inkább előtt.

Persze nem minden napsütötte és virágos. Vannak szürke napok. Nem is kevés! Vannak pillanatok, amikor az Igét nem éltető vízként látom és falat kenyérként, melyre minden nap szükségem van, hanem egy újabb megtanulandó és vizsgálandó forrásként. Vannak napok, amikor szürke felhők takarják el az Úristent a szemem elől. Amikor éjjeli fél tizenkettőig kell dolgoznom valamin, és az ágyba besüppedve csak egy sóhajt tudok Isten elé letenni. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy közelebb vagyok már a biztonságot nyújtó falakhoz és az állandó munkát és tanulnivalót biztosító könyvekhez, mint az emberekhez az utcán. És talán olyan pillanatok is eljönnek, amikor szem elől vesztem azt, amiért mindeddig kitartottam. De még sosem tapasztaltam olyat, hogy ilyenkor ne lett volna ott Ő, akihez lehetett menni és kitárni mindent, ami a szívemen van.

Rózsaszín, szürke és egészen sötét – ilyen az élet. Nem csupán itt, a teológián, hanem azon kívül. Agyag vagyok a kezében, melyről még nagyon sok helyen kell lefaragni fölösleges részeket. Lehet, hogy ezek fájdalmasak abban a pillanatban, de visszanézve: „szebb vagyok most, mint három éve.”

Homoki Gyula