Kedves Olvasók! Talán nem felesleges a dicsőségről beszélni most, hogy a KRISZ 2014-re a jól ismert reformátori gondolatot tette jelmondatává: Soli Deo Gloria, azaz Egyedül Istené a dicsőség.
Manapság a „dicsőség” szót szinte nem használjuk, kivéve az egyházi nyelvben, az úgynevezett „kánaániban”. Talán akkor mondjuk még, ha a sportolók szereznek dicsőséget országuknak egy-egy világversenyen; dolgozhatunk nemzetünk dicsőségéért, de ezzel nagyjából ki is fújt a dolog.
Az Ószövetség eredeti nyelvén a kábód[1] szó jelenti a dicsőséget. Erdeti jelentése „súlyosnak, nehéznek, befolyásosnak, sőt terhesnek lenni”. Vagyis eredeti értelmében azt jelenti, hogy valakit nem lehet „könnyen venni” vagy „lekicsinyleni”. Az Ószövetség korában súlyosnak, nagydarabnak lenni azt jelentette, hogy az ember jóltáplált, gazdag, tehát nyílván nem akárki. Az is igaz, hogy minnél súlyosabb valami, annál nagyobb a belőle kiáradó hatás.
A dicsőség az Ószövetségben igen gyakori szó. Nem csak Istenre vonatkozik. Lehet ez földi, emberi dicsőség is: Zsolt 8,6-ban az emberé; az 1 Móz 49,6 és Ézs 17,4-ben Jákóbé; az 1 Móz 45,13-ban Józsefé; a 2 Móz 28,2-ben Ároné; az Ézs 35,2-ben Libánoné; a Hag 2,3-ban a Jeruzsálemi templomé; az 1 Kir 3,13-ban Salamoné; az 1 Krón 29,28-ban és a Zak 12,7-ben Dávidé; az Eszt 1,4-ben Ahasvérós országáé; sőt az Eszt 5,11-ben Hámáné; és a Dán 2,37-ben és 5,18.20-ban Nebukadneccaré.
Látjuk tehát, hogy az Ószövetség sok mindenkivel kapcsolatban használja, tehát nem is annyira egyértelmű, hogy a dicsőség egyedül Istené, ahogy a reformátoraink tanítják.
Mégis nagyon sokszor jelöli az Úr dicsőségét is. Erről a beszél a teremtett világ, betölti a Szent Sátrat, majd később a Jeruszálemi templomot, de például Ézsaiás látomásában (Ézsaiás 6) a mennyei trónteremben látható is ez. Tehát nem helyhez kötött.
Isten dicsőségét nem láthatja földi ember. A Sínai hegyen például csupán messziről szemlélheti a nép a törvényadás alkalmával (2 Mózes 19,16-20), Mózes is csak hátulról láthatja elvonulni (2 Mózes 33,18-23), Illés pedig palástjával takarja el az arcát előle (1 Királyok 19,13).
Az Újszövetségben a dicsőség szót a görög doksza jelöli. Érdekes, hogy a doksza szó eredetileg véleményt jelentett. Az én véleményemet másokról, vagy mások véleményét rólam. Lehetett pozitív és negatív is. Az Újszövetségben azonban ez az eredeti jelentése teljesen eltűnik, csak „dicsőség” jelentéssel fordul elő. A dicsőség tehát pozitív vélemény, jó hír, hírnév…
Az Újszövetségben sem csak Istenre vonatkozik a szó. Az asszonynak dicsősége a haja (1Kor 11,15). Pál nem emberektől eredő dicsőséget (= emberek szerinti jó hírnevet) keres: 1 Thessz 2,6. Az apostoloknak a gyülekezet érdekében hordozott nyomorúsága voltaképpen a gyülekezet dicsőségére szolgál. Az apostoloknak viszont az általuk alapított gyülekezetek a dicsőségük és örömük (1Thessz 2,20), stb.
Az Atya dicsőségében a testben megjelent Fiú is osztozik: gondoljunk csak a megdicsőülés történetére (Máté 17,1-8), vagy János nagy vallomására az evangéliuma elején, mely szerint a tanítványok látták Jézus dicsőségét (János 1,14). Jézusnak azonban előbb szenvednie kellett, és azután megdicsőülnie (Lukács 24,26). A mennyekben azonban Isten dicsőséges jobbján ül, és dicsőségben fog majd visszajönni a földre (pl.: 1 Péter 4,13).
A Szentírás alapján tehát a dicsőség Istennek elidegeníthetetlen tulajdonsága. Nagyság és jó hírnév egyben. Istennek ez a tulajdonsága már a világ teremtése előtt sajátja volt, és az örökkévalóságban még inkább ki fog teljesedni.
Egyes teológusok szerint mindennek, ami a világon történik, Isten dicsősége a célja. A világ teremtése azért volt, hogy Isten dicsősége növekedjen. Ezért van a megváltás. A bűneset, az utolsó ítélet, sőt még a kárhozat is Isten dicsőségét szolgálja!
Véleményem szerint azonban ez a gondolkodás kissé túlértékeli ezt a fogalmat, amennyiben minden dolog mozgatójává teszi. Olyan isteni tulajdonságok helyébe is behelyettesítik, mint Isten igazsága, vagy Isten szeretete.
A fentieket látva kétségtelen, hogy a dicsőség központi fogalma az egész Szentírásnak. De miért tette Kálvin János alapelvvé a maga és követői számára, hogy egyedül Istené a dicsőség?! Nos, ez jellemző volt rá.
Az egyháztörténelem feljegyzi, hogy Kálvin szerény ember volt. Nem kereste a maga dicsőségét. Mikor Farel genfi lelkésznek hívja meg 1536-ban, ő azzal védekezik, hogy inkább visszavonultan, írásaival akarja az Urat szolgálni. Az ember nem lehet gőgös, hiszen a megváltáshoz sem tud semmit hozzátenni (Sola Fide, Egyedül hit által). És az egyházért, Isten országáért végzett munkában is csak eszközök vagyunk, akik által a Mindenható dolgozik. Akkor miféle dicsőséget tarthatunk meg magunknak? Nyilván semmit. Egyedül Istené a dicsőség! Kálvin nem csak vallotta ezt, hanem meg is élte: arra kérte a városi tanácsot, hogy halála után Genf temetőjében egy jelöletlen sírba helyezzék a testét. Attól tartott ugyanis, hogy túlságosan az ő személyére figyelnek majd az meberek, és ez elhomályosíthatja Isten dicsőségét. Kálvin János sírhelye ma sem ismert. Azt a sírkövet, amit a genfi temetőben az ő sírjaként mutogatnak a turistáknak, a 19. században állították. Ilyen komolyan vette Kálvin Isten nagyságát és saját kicsinységét.
Talán nem felesleges Isten kizárólagos dicsőségének gondolatát leporolni ma, amikor minden rólunk szól, a mi kényelmünkről, a saját vágyaink megvalósításáról és saját sikereinkről. Nem a miénk, hanem továbbra is egyedül Istené a dicsőség!
Kacsó Géza
[1] Cikkem a Keresztyén Bibliai Lexikon „Dicsőség” szócikkének felhasználásával készült (írta Bolyki János). A szócikkből több helyen idézek, amit a könnyebb olvashatóság kedvéért nem jelöltem meg külön. Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet 282-285. oldal
1 Hozzászólás
Pingback: Dicséret embernek? - TeSó blog