A gyülekezet és a fiatal távol állnak egymástól – az én tapasztalataim ezt mutatják. Kell-e valamit kezdeni ezzel vagy sem?
Alapjában véve ez egy olyan helyzet, amikor a generációk közt egy kisebb-nagyobb szakadék van, amit áthidalni elég nehéz, de nem lehetetlen. A kérdés sokkal inkább az: akarom-e? Lehet most éppen semmi aktualitását nem érzed a dolognak, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs is.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a még élő elődeinknek rengeteg hasznos tanácsa lehet számunkra az életben. Sok dolgot megéltek és hihetetlen sztorijaikban élettapasztalatok tömkelege összpontosul. Valamint egyénileg nem sokra megyünk. Egyszerűen szükségünk van környezetre vagy emberibb szóval mondva – közösségre. Olyanra, amiben nem csak egy szoba és annak berendezési tárgyai képezik a világot, hanem élő emberek. Plusz ami még nagyon fontos: nem árt törekedni arra, hogy tőlünk tapasztaltabb és bölcsebb hívőkkel vegyük magunkat körbe. Hiszen a történetekbe zárt információ a nemzet legnagyobb kincse; továbbmenve, az egyházé is! A beszélgetés műfaja kicsit, kezd divatját múlttá lenni, sőt, még durvább a helyzet akkor, ha két különböző korosztályról van szó. Az internet korában szinte hihetetlennek tűnik, hogy személyes kapcsolatokon keresztül egy tőlünk idősebb emberrel tartsunk fenn kapcsolatot. A fentebb említett okok miatt szerintem érdemes.
Ezek voltak azok az érvek, amiért neked jó. Most nézzünk meg egy másik oldalt! Önző – és biztosra veszem – nem keresztényi gondolkodás az, amikor valaki csak magára gondol. Nekem rögtön beugrott az, hogy milyen keveset teszünk az idősebbekért. Nem feltétlenül kell a legöregebbekre gondolni! Nem elég jelen lenni valahol, és imádkozni segítő kezekért, meg lehet mozdulni és lehet segíteni a rászorulónak. Még fiatal siheder koromban én is hülyeségnek tartottam azt, hogy magamtól vegyek észre dolgokat. De most el tudom mondani, (egyébként nem lettem öreg,) hogy tévedtem, mert van olyan, hogy én nekem kell segíteni azon, aki sose kérné magától, mert egyszerűen restelli. Ez már a gyakorlat, de legyünk szigorúak magunkhoz: cselekedetek nélkül a hit meghalt önmagában! Ez elég kemény idézet Jakab levelében. Nagyon fontos, hogy ne csak a szánkkal legyünk segítőkészek, hanem a tetteinkkel. Annyiféleképpen lehet jót tenni a környezetükben élő emberekkel, akik nem feltétlenül Afrikában élnek, hanem ugyanabba a templomba járnak, vagy az utcákban laknak.
Rakjunk rendet! Szükségem van arra, hogy tanuljak az elődeimtől. Az elődeimnek szükségük van rám, hogy segítsek nekik, amikor megszorulnak bármiben. A cselekvő hit először a legkedvencebb területet támadja, mert éppen a lustálkodást kell miatta feladni legelőször! A tétlenséget nagyon szeretjük. Szükségünk van olyan emberekre, akik megtámasztanak. De az is lehetséges, hogy valakinek a gyülekezetből rád van szüksége; egy olyan vállra, amilyen neked van. Muszáj egymás mellett nyitott szemmel élnünk, ez segít életben maradni (nem csak nekünk). Most elsősorban lelki életre gondolok. Mert „aki másokat felüdít, maga is felüdül”. Tiszta biznisz!
Felteszem tehát a kérdést, van-e helyed a gyülekezetben? Itt a két válasz: van, mert Isten tanítani akar; és van, mert Isten használni akar. Végül egy utolsó záró gondolat: fiatalként az erőm és figyelmem javából másokra szentelni energiát – kedves az Úr előtt.
Margitics János
