Imitatio Christi

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Ez a hétköznapi helyzet összefolyik a szenvedéstörténet pillanataival; a szent és profán együttesen van jelen a versben. Dsida Jenő Krisztust így jellemezte: „egyszerű voltál és hozzánk hasonló”. S ebben az írásában is ezt mondja el: hozzád hasonló vagyok. Rád hasonlítok, mert én is félek, mert én is magányos vagyok, mert én is egyedül vagyok a legsúlyosabb percekben, amikor a legsötétebb az éjszaka. Olyan vagyok, mint te, Jézus, mert a feladatok, amiket el kell vállalni, túl nehezek, de a sorsomat fel kell vállalnom.

A (halál)félelemmel egyedül maradnia az embernek és magányban vacognia – borzalom. A költemény mondanivalója mégis felszabadító és feszültségoldó: az ember sohasem marad teljesen magára, mert a „hasonmás” Krisztus nem hagyja el.

A Mester hozzánk hasonló volt. Nem tudom, hogy én mikor leszek igazán „imitator Christi”, azaz Krisztus-követő, Őhozzá hasonló… De azt tudom, hogy meg kellene tanulnunk szenvedni. Nem menekülni, nem elkábítani magunkat és utópisztikus álmokat dédelgetni, hanem vállalni, vállalni, vállalni, elfogadni és szembemenni a szenvedéssel. Ebben mutat példát a kereszten függő Istenfiú.

Pusztai-Tárczy Beatrix