Így szenvedj jól!

Egy-egy valamire való akciófilm végéhez közeledve a főhősnek meg kell sebesülnie. Zuhog a vér az aortájából és már legalább ötszáz golyó van elszórtan testében, de mindig akadnak jó barátok körülötte, akik csak szajkózzák: „Semmi baj! Minden rendben lesz! Fel fogsz épülni!” stb. Ilyenkor mindig jót mosolygok rajta. Természetesen a hollywoodi filmekben [véleményem szerint: sajnos] fel is épül a széttrancsírozott híró, és boldogan élnek, míg meg nem halnak…

Azonban az életben nem így megy – és ezt mindnyájan jól tudjuk. Mert tapasztaljuk. A való világban 🙂 nem forrnak össze a sebek egy pálcasuhintásra, Gandalf sincs ott mindig, amikor segítségre lenne szükségünk, a halálból sincs feltámadás, és a rák is nagy nehézségek árán gyógyítható csak. Valahogy sose hittem a „Minden rendben lesz!” bíztatásoknak. Az 50. Zsoltár vigasztaló szavait pedig („Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, te pedig dicsőítesz engem!” 15. vers) soha nem instant-gyorssegítségként értelmeztem:

1. lépés: ima
2. lépés: segítség (olyan Deus ex machina-féle)
3. lépés: egy csendes köszönöm

Valljuk be őszintén, sokszor várjuk (el) Istentől, hogy így menjenek a dolgaink. Az rendben van, hogy bajba enged, hogy nyomorúságot kell szenvednünk, hogy át kell élnünk valami szerintünk negatívat, DE az ne tartson sokáig, az egy-két imával, talán egy kis böjttel még rákontrázva el is kell, hogy múljon. És miután megtörtént a szabadítás, és a jóbi kétszeres áldás, azután csendben hálát adunk, és talán még adakozunk is.

Ez pedig még a ritkább leírása annak, ahogy viselkedünk. Gyakrabban kezdünk el kisgyerek módjára, kezünket az ég felé emelni és fenyegető hangon ostromolni az Úristen kapuját, számon kérni és kérdőre vonni, jönni a sok „Miért?” és „Hogyan engedheti Isten?” kezdetű kérdéseinkkel. És várjuk az azonnali válaszokat. Amit megtanultam eddigi rövid „pályafutásom” alatt az, hogy ezzel nem érek el semmit. Hiába kezdek el hisztizni, az Isten előtt nem nyerő formula. Hiába kezdek el könyörögni, és várni már, hogy a sötét alagút végén megjelenjen a fény – mert az csak messzebb kerül.

Ugyanis a nyomorúságban nem a „Mi okból?” vagy „Miért?” kérdésre kell keresnem a választ, hanem a „Mi célból?”-ra. Nem kutatgatnom kell a bűneim lajstroma között, hogy ugyan melyik meg nem vallott vétek vagy mulasztásom miatt ért ez a csapás. Nem is a miérteket kell keresnem a sokszor idióta kérdéseimre, hanem elindulni egy belső úton. Amelynek a végén megérthetem, hogy mit akar kihozni az Úristen mindebből, és legfőképpen – belőlem.

A szenvedés soha nem értelmetlen, vagy érthetetlen. A sorsom pedig nem az éppen aktuális nyomorúság mélységétől, hosszától, milyenjétől függ, hanem attól, hogyan viszonyulok ehhez a nyomorúsághoz. Mi az, amit meg kell tanulnom belőle? Mi az, amiben fejlődhetek általa? Mi az, amivel Istenre tudok mutatni, még egy ilyen helyzetben is?

Életre szóló példa lett előttem egy 24 éves keresztyén lánnyal, Abigail Smith-szel készített interjú, amelyben a daganatos lány vall szenvedéseiről és mindarról, amit megtapasztalt a gyors lefolyású és fájdalmas betegségben. Számomra ő a példa abban, hogy lehet, hogy nem lesz minden rendben! Lehet, hogy egy szenvedés, amibe beleenged Isten nem happy end-del fog zárulni. De fájdalommal a testemben, a talán későbbi halálos ágyamon mosolyogva mondhatom ki: Isten jó! És ekkor érkezek el az igazi célhoz…