Pálos Rozita: Fohász
találj magadra bennem Uram
hogy létezzem
mielőtt leszáll az alkony
Időről időre rácsodálkozok erre a kis versre. Csupán három sor az egész, és mégis, úgy érzem, az írója mérhetetlen igazságot, fájdalmat sűrített belé.
Sokat gondolkodtam mostanában, miről is kellene szólnia ennek a bejegyzésnek. Bevallom, rendszereztem, témákat írtam fel magamnak, amik eszembe jutottak, hogy na, erről majd írni kell, mert ez is, az is itt motoszkál bennem. És rájöttem, hogy voltaképpen a legtöbb felírt témám összekapcsolódik (véletlen lenne?!), és bennük van az is, ami éppen most zajlik bennem. Pálos Rozitának sikerült a fenti egyetlen mondatban összefoglalnia.
Annyiszor töröm rajta a fejem és szaggatom a szívem, hogy mégis hogyan van az ember ezekkel az undormányos visszatérő bűnökkel. No, a te hátadon is végigfutott a hideg? Esetleg akad valami, ami bánt, mert nem tudsz tőle szabadulni, bármennyire is akarod, s bármennyiszer is vitted már oda az Isten színe elé? Talán egy rendezetlen, indulatokkal, utálattal teli kapcsolat, amin változtatnod kellene valahogy, de nem sikerül? Egy hazugság, amit szégyellsz még magad előtt is, nemhogy a barátaidnak elmondd, hát még a (minta)keresztyéneknek? Valami, amit ki se néznének a rendes, kedves hívő lányból vagy az erős, kitartó, még inkább hívő fiúból? Nem kell elmondanod nekem. S nem is boncolgatnám a témát, ha egyszer meg nem értettem volna egy baráti beszélgetésen keresztül, hogy mind, akik az Isten követői vagyunk, ugyanazokkal a szenvedésekkel, kísértésekkel küzdünk (1Pt 5:9). S kiderült, hogy amit magányosan cipelek, azzal küzd a másik is, és nem is tudunk róla! Ez egyetlen fokkal könnyebbé tette a dolgot. Azt hiszem, keveset beszélgetünk JÓL, mi, keresztyének. Túl sokszor vagyunk magányosak, kevéssé lelkigondozottak (igen, ez nem csak a lelkészek „betegsége”), és ennek sokszor mi magunk vagyunk a leginkább okai. Mert félünk megnyílni egymás előtt, pedig azt mondják, a megosztott bánat: félbánat.
Szóval, én csak azt szeretném, ha tudnád, kedves érintett Olvasóm, hogy NEM vagy egyedül. Akkor sem, ha senkinek nem tudsz vagy nem akarsz beszélni róla. Én sokszor elbuktam már, és a helyzet az, hogy jól tudom, sokszor el is fogok bukni – ugyanazon bűn(ök)ben. Azt hiszem, valahol ezért érzem át igazán Pálos Rozita Fohászát: úgy KELL, hogy az ÚR, a Mindenható Isten, az én drága Édesatyám magára találjon bennem, ebben a 158 cm hús-vér káoszban. Úgy kell, hogy magára találjon és Szent Lelke drága templomává tegyen, hogy fel ne emésszen a mindennapi vétek. Ezerszer oda mentem már, s mégis, itt van bennem, amit a legkevésbé sem szeretnék a részemnek tudni. És gyakran lázadok, de be kell valljam, a bűn sokszor édes, és nem akarok teljesen megszabadulni… Most csak száll a sóhaj: találj magadra bennem, Uram! S csak remélem, hogy akár a gadarai megszállotton, rajtam is – és rajtad is, drága Olvasóm, megkönyörül az Isten…
Kocsis Julika
10 hozzászólás
Hát ez nagyon jó volt, Julika.
Örülök, ha szólt Hozzád 🙂
Köszi, Julika 🙂
Nagyon szívesen, Juli, és köszi a visszajelzést! 🙂
Aktuális… én is köszönöm! 🙂
Nem vagy egyedül! 😉
Köszönöm, Julika. Ez egy dinamit volt, ami robbant…. és úgy megkönnyebbültem utána!
Jó, hogy van, Aki meggyújtja a kanócot! 😉 Örülök, ha segített a bejegyzés! 🙂
Szinte Ram illik….
Kedves Erika! Sokunk van ezzel így. Jó, hogy az Úr meghallja a néma sóhajokat is, és segít. 🙂