Szótlan beszéd

Szeretek utazni… Álmosan, vagy éber-boldogan nézem, ahogyan elsuhannak a fák, közeli és távoli dombok, az arcok, ismert és ismeretlen tájak. Szeretem az emberek elkapott pillantásait, az éppen hallgatott zenét, ami belefészkeli magát a gondolataimba. Sokszor illik az archoz, amit látok. Férfiéhoz, aki munkától, élettől megroskadtan áll a buszmegállóban. A nőéhez, aki idegesen simítja el arcáról a hajtincsét, mert talán szeretne tetszeni… Valakinek, valamiért. Lehet, mert otthon már nem megy úgy. Akinek tetszeni akar, az már nem becsüli – eléggé.

Egy-egy zenei hang mintha suttogást idézne: kedves szavakat, mosolygó szemekkel… Nagypapókat, nagymamákat hoz elő. Buszra esetlenül, nehezen felszálló öregeket. Némelyikük szemében ott bujkál a huncut gyermekségük, némelyikük már csak vár. A feleslegesség érzésével élik egyik napot a másik után. Mert a „felnőttek” nem tanultak meg vigyázni rájuk. Nincs idő, rohannak tovább, legyintenek a fájdalomra. Aztán megállnak a koporsók, kihűlt kezek mellett, és talán eszükbe jut, hogy de jó lett volna akkor, ott – maradni, meghallgatni és meghallani a fáradt szavakat. És hányan viszik ilyenkor a virágot tucatszámra a sírra. Mi értelme már? Magukat nyugtatják? Láttam temetésre induló utasokat. Lerí, ki a hozzátartozó, ki az ismerős. Feketében, végtelen szomorúsággal, görnyedt vállakkal állnak az előbbiek, kezükben virág vagy koszorú. Mint akik érzik: nincs tovább. Nincs többé. Milyen rossz annak, aki Krisztus nélküli, feltámadás-hit nélküli reménytelenséggel néz a halálra. Nem más neki így az élet és a halál, mint üresség. A semmi.

Megyünk tovább, leszállnak az utasok, felszállnak újak… A táj újabb emlékeket idéz. Látom a vidáman kiáltó, kacagó gyermeket, aki épp a buszról leszálló édesapja nyakába ugrik… Végre megjött! Itt van! A „többénemengedemel” örömével szorítja a drága nyakat a kicsi kéz. Hányszor akartam ennyire elmúlhatatlanul megtartani ezeket az öleléseket. Hiányoznak a kezeimből, ernyedten lógnak a karjaim nélkülük. Az emberek nélkül, akiket már nem ölelhetek többé. Majd csak máshol, amit „szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem gondolt.” Találkozunk…

Szeretek utazni… Mert van, amikor megmagyarázhatatlan letargia kerít hatalmába. Amikor csak nézek ki a busz ablakán, és belül siratom azt, amit elrontottam. Siratom a szavakat, amelyeket nem mondtam ki, pedig építettek volna: a szavakat, amelyek öröm-hozók voltak. És a szavakat, amelyeket kimondtam, hirtelen, felindulásból. A felindulás két percig tart (vagy addig, amíg kipampogom magam), de a szó a másik emberben tovább hangzik. Vigyázzunk a szavakkal! Hatalom van bennük és erő. Építésre is, de rombolásra is.

Kicsit kiszolgáltatott az utazó ember. Egyrészt – nekem eszembe jut, nem a sofőr miatt 🙂 –, hogy mi van, ha itt meghalok? Mi van, ha többé nem érkezem meg a célba? Ilyenkor imádkozva kérek bocsánatot Istentől, és megköszönöm az eddigi életet. A rossz dolgokat is. És van, hogy sms-t írok azoknak, akiknek érzem, el kell mondanom, hogy szeretem őket. Mert mi van, ha…

Milyen különleges, hogy az Úr még egy-egy ilyen buszozást is felhasznál a Vele való közösség építésére. És milyen jó, amikor nem csak elsuhanok a dolgok mellett, hanem látom is őket. A mezők, rétek mellett robogva megtanulok messzebbre látni. Meg kell tanulnom messzebbre látni. Meg kell tanulnom felkeresni a szívem rejtett, hétköznapokban nem látott zugait. Rendet kell raknom bennük. Letörölgetni a port, mosolyogni az előkerült, régi fényképeken, közben megköszönni a lélegzetvételt és akár az utolsó levegő örömét is.

Az utazás nem tart sokáig.

Magyar Katalin