Nagyon sokszor hallottam már Dávid és Góliát történetét, és valahogy mindig csak a pásztorfiút láttam, aki ügyesen legyőz egy marha nagy embert egy kaviccsal. Milyen szép is, amikor tanítjuk a gyerekeknek a vakációs bibliaheteken és hittanórán, hogy „te is lehetsz ám erős, még akkor is, ha most gyengének látszol!” Érdekes, hogy úgy tanítunk valamiről, hogy nem is áll annyira közel hozzánk – és biztos vagyok benne, hogy nem csak én tapasztalom. Ez a kötelező anyag, ez a program, át kell adni a gyereknek, ezen keresztül értse meg, hogy mit jelent az Istennel járni. De igazán közel HOZZÁM csak Max Lucado tudta hozni ezt a történetet.
Kifizetetlen számlák. Gúnyolódások. Aggodalom. Nemi erőszak. Természeti csapások. Adósságok. Alkohol. Háború. Bizonytalanság. Rosszakarók. Halál. Paráznaság.
Nem sorolom tovább az óriásokat, mert rengeteg van belőlük az életünkben… Körülzárnak minket. Van egy olyan érzésem, hogy ehhez hasonló komoly gondokkal küzdesz. Egy olyan óriással, ami csak gúnyolódik rajtad és az Isteneden; aki kihívás elé állít, egyetlen mozdulatára (sőt, talán csak a neve hallatára) is remegni kezd a térded. Dávid nagy nyugalomban lebattyogott a hadsereghez, útközben felszedett 5 db szép, sima, lapos kavicsot, és odaállt a páncélos, felfegyverkezett és eléggé mocskos szájú óriás elé. Azért valljuk be, hogy a jelenet kissé groteszk, mi magunk is elégedetten mosolyognánk a filiszteusok helyében, és teljesen be lennénk rezelve az izraeliták helyében. Szinte halljuk az izraelitákat, ahogy már kezdenek csomagolni, mert egy ilyen nyeszlett valakivel egyetlen dolog történhet: Góliát bezabálja reggelire. És ha ez megtörténik, a filiszteusok szolgáivá válnak. Öngyilkos küldetés. Mission impossible. Most akkor hol van ilyenkor az Isten? Miért kellett nekünk idejönni harcolni? Miért kell egyáltalán épp nekünk ezt csinálni? Nem lehetne kicsit alacsonyabb ez az óriás? Vagy nem lehetnénk mi magasabbak???
Isten várakozik. 40 nap. Több mint egy hónapig tart, mire Dávid „véletlenül” odakeveredik a helyszínre. Addigra már Góliát olyan rettegésben tartotta a népet, hogy azok meg sem mertek pisszenni – csupán a szavaival és a látványával képes volt elérni ezt a hatást. Dávidnak kicsit furcsák a veszélyről alkotott fogalmai. Egyáltalán nem érdekli, hogy ez a drabális filiszteus egyébként 2,8 méter magas, és van neki egy csomó fegyvere, jó erős páncélja, meg egy egész pajzshordozó embere, aki előtte cipeli a védőeszközt. Dávidot az érdekli, hogy ez a katona miféle gúnyolódó módon beszél az Isten népéről, és ezáltal Istenről is?! Hogy képzeli ezt? Most már elég legyen ebből! Dávid nem a sereget akarja megmenteni. Dávid dühös. Dühös, mert az Istent káromolja valaki, aki nem is ismeri Őt. De nem kezd azonnal köveket dobálni. „Te karddal és lándzsával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma a kezembe ad az Úr. (…) És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr. Mert az Úr kezében van a háború, és Ő ad a kezünkbe benneteket.” (I. Sám 17,45-47) Azért Dávidnak sem kellett messze menni, ha szájalásról volt szó. Mindenesetre egész őszintén, nyílt lapokkal játszott. Jött, látott, győzött – és mindezt kizárólag az Isten dicsőségéért tette meg.
Jó lenne, ha képesek lennénk így állni a sarat két ilyen hadsereg közt meg egy óriással szemben. Jó, ha akad legalább néhány kövecskénk. A múlt köve. Az imádság köve. Az elsőbbség köve. A lelkesedés köve. A kitartás köve. Csak el kell hajítani az egyiket. Az író szerint „Isten az egész Bibliában és még ma is azokat keresi, akik teljes szívvel azért teszik, amit éppen végeznek, mert az Úr dicsőségét keresik.”
Nagy szeretettel ajánlom Max Lucado könyvét mindenkinek, aki harcol egy óriással. Főképp azoknak, akik úgy érzik, hogy már nincs több erejük a csatához. Nézzünk az óriásokra – és elbukunk. Nézzünk Istenre – és az óriásaink dőlnek le.
Menyus
2 hozzászólás
Már el is olvastad? 😀 Örülök 🙂 Nagyon jó ajánló!
🙂