Mindenkinek van valami kedvenc stílusa: irodalomban, filmben. Vannak, akik a krimiért rajonganak – Agatha Christie-ért, Defoe-ért és társaiért. Mások a romantikus dolgokat szeretik, például Danielle Steelt. És vannak elvetemültek, akik a thriller és horror adrenalin nyújtotta csapdájába estek bele. Nos – engem a fantasy nyűgöz le már hosszú ideje – Tolkien, Lewis, Martin, Rowling szinte „barátaim” lettek az évek alatt.
Annak ellenére is kötődöm hozzájuk, hogy ismerkedésünk korántsem ment zökkenőmentesen. Olyan keresztyén környezetben nevelkedtem, ahol nem volt túl cool, ha valaki szerette az ehhez hasonló „ördögi” olvasmányokat, vagy filmeket. Emlékszem, mindig bűntudatot éreztem, amikor a Harry Potter éppen egyik aktuális részét néztem meg. Egyszer pedig az egyik levelezőtársamnak oldalakon keresztül ecseteltem, hogy mennyire okkult, babonás és sátáni, már csak megnézni is egy Harry Potter filmet. (Innen is elnézést kérek a távolból!) Annak ellenére írtam, vallottam ilyeneket, hogy magam is élveztem. A Gyűrűk Ura ugyanígy rajta volt az indexen (tiltólistán). Mindez gyökeresen változott meg a gimi utolsó éveiben. Szabályszerűen faltam Tolkien trilógiáját. Újra és újra megnéztem a filmes adaptációkat. Leoldottam béklyóim, s mint egy madár röpködtem keresztül Középfölde tájai fölött – immár bármiféle bűntudat, maró érzés nélkül. Mert rájöttem valamire: szükségem van egy másik világra. Egy világra, ahová eljutva, biztosan tudom: a végén úgyis mindig a jó győz a rossz felett. Mert a fantasyban mindig harc dúl a jó és rossz között. S akármennyire is tűnik reménytelennek, kilátástalannak a helyzet – a végén úgyis a jó győz. Mert ennek így kell lennie…
Nos, talán túl naiv vagyok, és még nem nőttem fel eléggé az élethez. Talán valami menekülő útvonal számomra a fantasy. Az a ruhásszekrény, aminek segítségével magam mögött hagyhatom a rákról, Kelet-Ukrajnáról, gazdasági összeomlásról, háborúkról szóló híreket. De, úgy gondolom, nem csupán ennyi. Hanem egy előíz: mégpedig a jövőé.
A hetekben a Jelenések könyvét olvassuk. Talán kicsit merész a kijelentés, de számomra ez a könyv sem más, mint egy kiválóan megírt fantasy-könyv: van benne sárkány, fenevad, gyötrődés, elnyomatás, végső ütközet, s a végén a jó győzelme. Talán János apostol volt az egyik legelső fantasy-író. Annyi különbséggel, hogy nem a fantázia volt az inspirálója a művének, hanem maga a Legnagyobb Ihlető. Nem fiktív, kitalált történések vannak benne, hanem lejátszódó (jelenben, vagy jövőben) folyamatok és események. S a végén így is a jó győz. Mert ennek így kell lennie.
Számomra mindent édesebbé tesz a tudat: a végén így is Isten győz. Megédesíti a mindennapjaimat a reménység. Tudhatom azt, hogy a szenvedés, a könny, a gyász, a halál nem pont az életemben, hanem vessző – dolgok, melyek egyszer már csak történelem lesznek a jövőben.
Azt hiszem, azért szeretem a fantasy-t, mert az Isten győzelmét vetíti elém. És lehet, hogy éppen most a lehető legnagyobb csatát kell vívnom, vagy e pillanatban tepert le az ellenfél, de tudom, biztosan, szilárdan: a végén így is mi győzünk – Ő és én. Mert a fantasyban így kell, hogy legyen.
(A poszt második részéért kattints ide)
Homoki Gyula
13 hozzászólás
Merész vagy Gyula!:) Ennek ellenére remek bejegyzés!
” S akármennyire is tűnik reménytelennek, kilátástalannak a helyzet – a végén úgyis a jó győz. Mert ennek így kell lennie…” Olvastad már George R. R. Martintól a Tűz és Jég dala sorozatot? 😀
Mindazonáltal a Harry Potter tényleg okkult 😉
Zoli, várd ki a végét! Én így is tudom, hogy majd lesz egy jó király 😛
Az eddig elkészült utolsó kötet elég érdekes 😀
A Harry Potter okkult lenne? Nekem tetszett, persze nem a varázsolgatós része. Ismerek egy vallástanárt, aki abból írta a szakdolgozatát, hogyan hathatunk a Harry Potterrel a gyerekek személyiségfejlődésére 🙂
Pont ma vettem meg a komplett Harry Potter-sorozatot ukránul 🙂
Én nagyon szeretem a fantasyt, jó néha kicsit elvonatkoztatni a mi világunk korlátaitól. És vmi nem attól lesz sztem okkult, h varázslás van benne, ha az utóbbi 10-15 év bestsellereit nézzük, a HP hordozza a leginkább keresztyén üzenetet (Össze lehet vetni Coelho salátáival, Dan Brown szándékos Vatikán-cukkolásával, a Twilightot meg már ne is említsem).
No, hát ez az. Mondják, hogy okkult, mondják, hogy rossz – de mitől rossz? Mitől lesz okkult egy ilyen regény? Taníts, Niko mester!
Az okkult kifejezés szvsz a napjaink keresztyén kifejezése arra, hogy átkozott, eretnek stb. Régen ez utóbbi két kifejezés volt „menő”. Most ha valamit nem tudnak keresztyén testvéreink hova tenni, akkor az okkult. Teljesen mindegy, hogy mi miatt. Lehet azért, mert valaki Istent figyelmen kívül hagyó ember írta (vagy netán ateista) vagy csak azért mert olyan jelenetek(filmben), leírások(könyvben) találhatók benne, ami elrugaszkodik a világ realitásától és (többnyire) szembe megy a Biblia tanításaival (lásd: ne varázsolj, és ne kutasd,h azt hogy kell… ). Száz szónak is egy a vége, jót nem tudok róla mondani, akkor biztos okkult…
Szvsz valójában arra próbálják felhívni a figyelmünket, akik megítélnek egy-egy könyvet, vagy filmet, hogy legyen helyén az értékrended (a prioritási sorrended). Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Elolvashatom a könyvet, megnézhetem a filmet, de tudjam hova sorolni. Ne lássak bele többet, mint egy mesébe, ami nem valós, és pont.
Szerintem az ilyen dolgokra adott esetben az átkos jobb kifejezés, hiszen a film, de talán inkább a könyv az ami alkalmas arra, hogy távolítson Istentől. Akkor van baj, ha 10 percet szánsz csendességre, de 3-4 órán át simán olvasod az „okkult” regények valamelyikét, vagy éppen egy Gyűrűk Ura maratont tartasz…
Végül, mielőtt kapnék egy álszent matricát a homlokomra, én is megnézem ezeket az „okkult” 😀 filmeket.
Az a véleményem, hogy nem időben, percekben kellene számolgatni ezt. Vagy minden Gyűrűk Ura film előtt olvassak 3 órán keresztül Bibliát, na jó legyen 4 és akkor Isten győzött egy órával? Ahogy írtam én nem időben számolom ezeket… Attila az első két bekezdéseddel nagyon is egyetértek.
Ezek egyébként már többszörösen lerágott csontok. A parókia portálon is lehet pro- és kontra megnyilvánulásokat olvasni.
Csak egy valami: ne kezdjük már el ismét ezt a „Tolkien és Lewis okkult regények szerzői” dolgot… Szerintem a dilettantizmus netovábbja, ha keresztyénként így állunk hozzá az irodalmi alkotásokhoz, nem beszélve a nyilvánvaló bibliai párhuzamokról, akár a Gyűrűk Ura, akár a Narnia Krónikái esetében. (Igen, védem:)) Én pont, hogy az Istenhez való közeledést éltem át a könyvek olvasása, filmek nézése közben, így csatlakozni tudok Gyula bejegyzésének utolsó bekezdéséhez.
Persze, aki elítéli, nem olvassa, nem nézi, mert szerinte okkult szíve joga. Én örülök, hogy néhány éve rátaláltam ezekre a művekre!
Vajon miért van az, hogy a magyar népmesék senkinek sem szúrják a szemét? Vagy ugyanígy a János Vitéz? Pedig abban is van boszorka, varázsló, mágia, sárkány, stb. No, nem tudom. Eddig még kevés pro érvet hallottam az „okkult” mellett. Szívesen várom az érveket, mert valóban elgondolkoznék rajtuk.
Pingback: Én és a fantasy 2. - TeSó blog
Pingback: Én és a fantasy 3. - TeSó blog
Pingback: Én és a fantasy 4. - TeSó blog