Nemrég egy csodálatosan szép, napsütéses, áldott tömegrendezvényen (na jó, elárulom: a Lendületen) elvesztettem a jegygyűrűmet. Úgy történt, hogy épp ültem a domboldalon, amikor életem párja 6 méterrel odébb felkiáltott: „Gyere gyorsan, ilyet még nem láttál!” Tudtam, hogy ez csak valami különleges állat lehet, mivel 3 perccel azelőtt egy kislánytól kapott füles alapján gyíkot ment keresni. Én bizony nagy lendülettel felálltam, az ujjamon kissé lógó gyűrű pedig engedett a gravitációnak, és eltűnt a szemeim elől. (Persze azért még elmentem megnézni a gyíkot, tényleg gyönyörű volt.) Visszatértem a helyszínre, immár a párommal, és a barátaimmal együtt, akik mellettem ültek, elkezdődött a keresés. A talaj gödrös, hepehupás, a fű sűrű, elég magas, itt-ott száraz levélcsomókkal tarkítva. A keresés közben azt figyeltem meg, milyenek vagyunk, mikor értékes dolog után kutatunk nehéz terepen. Volt köztünk:
– realista: kb. 7 perc után kijelentette, hogy hagyjuk; ha eddig nem lett meg, ezután sem lesz, mivel már mindent átnéztünk (igaza volt); és ekkora fűben, meg ilyen talajon elég esélytelen a dolog (ebben is igaza volt). Még ha lenne egy fémkeresőnk, de nincs, ráadásul nem is ismer senkit, akinek van.
– biztató. Aki realistánk szavaira úgy reagált: „ha az Úr Jézus is így keresett volna bennünket, mi lenne velünk?” Na, csak keressünk tovább! És valóban lázasan keresett ő is, de még mi, a többiek is, bólogatva, beleértve realistát is.
– csendesen, kitartóan kereső. Ilyenek ketten voltunk. Igen ám, de őszintén be kell vallanom, hogy az én csendes kitartásomban semmi remény nem volt. A barátnőmében talán igen. S talán csak a fűszálak érezték az érintésből, hogy reménységgel, vagy mechanikusan, a gyűrűről rég lemondva hajtogatják odébb őket.
– külsős, akinek forradalmi ötletei voltak. Csatlakozott két securitys fiatalember is, látva nagy buzgóságunkat. Nem ismertük őket, de hát, hadd segítsenek, ha akarnak. Az egyikük egyszer csak azzal állt elő: rekonstruáljuk a történteket! Üljek pontosan oda, ahol ültem. Ok, megvan. Na, akkor vegyem fel az ő jegygyűrűjét, és azzal álljak fel; úgy, ahogyan előzőleg tettem! Az ötlettől valahogy kirázott a hideg, mert
a.) szentségtörésnek éreztem más jegygyűrűjét az ujjamra húzni,
b.) nem akartam még azt is elhagyni.
Azért megcsináltam. Az ő gyűrűje nem tűnt el. Az enyém a rekonstruálás ellenére sem lett meg.
Vajon amikor a nagy missziói parancsot próbáljuk teljesíteni, és elveszett lelkek után kutatunk, őket szeretnénk úgy igazán, Krisztus számára megtalálni? Hogyan keresünk? Milyen a mi ember-keresésünk?
(Egyébként végül meglett a gyűrűm. Persze, hogy a realista találta meg! De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha te megtaláltattál, keresel-e másokat, és főképp: hogyan?)
Dancs Edina
