De én…

Szeretni magam? Nálam elég magas a léc, ha saját magamról van szó. Főképp, amikor olyan nehezen jutok lélegzethez a mindennapok harcaiban. Ez másoknak biztosan jobban megy! De a testvéreim is szenvednek. Ki-ki a maga búja, bánata, fájdalma miatt, és mindenki számára a sajátja a legkeservesebb. Megválaszolatlan kérdések vannak bennünk, néha harag is, szörnyű lelki fájdalom; már bosszút sem akarunk állni azon, aki fájdalmat okozott. Vágyunk a szolgálatra, de lépésnyi erőnk sincs. Végül egyetlen dolog marad: Isten most már hagyjon meghalni, mert annyira Vele akarunk lenni, annyira hiányzik az Ő szent közelsége… Azt hiszem, szeretni ezt az összetört ÉN-t egyáltalán nem könnyű.

Ma kezembe került „véletlenül” Jóel próféta könyvének a második része (bevallom, eltévesztettem a dátumot egy áhítatos könyvben… 🙂 És vallom, hogy véletlenek nincsenek). A szövegben leírt helyzet teljesen ismerős: jön a feltartóztathatatlan ellenség. Szürkületben érkezik, amikor minden homályos. Olyan, amihez hasonló nem volt még soha, és nem is lesz ezután. Nem menekülhetsz tőle! Eltipor, feléget, és valami hihetetlen szervezett módon tapos el, nem inog meg harc közben. Olyan elemi rettegést kelt benned, amibe belesápadsz és reszketsz. Ez az ellenség pontosan tudja, hogyan árthat neked leginkább, hogyan szakítson el mindentől, ami fontos számodra. Végül a próféta is felteszi a kérdést (Jóel 2, 11b): „Nagy és igen félelmetes az Úrnak a napja! Ki bírja ki azt!?” De tényleg, ki képes ezt kibírni?

Jó. Eddig teljesen értem. Ezt nem lehet kibírni, vagy túlélni ép ésszel. Előkaptam a Bibliámat, és megkerestem Jóel könyvét (alaposan el van rejtve a kispróféták közt), mert ezt a részt végig kellett olvasnom. A folytatásban az Isten megtérésre és ünneplésre hív… Ott volt bennem egy hatalmas DE: de én már megtértem, de én már böjtöltem, de én már eleget szaggattam a szívem, de én most nem vagyok olyan ünneplős hangulatban. De én… most újra térjek meg?!

Beugrott. Túl sokat foglalkozom azzal, hogy DE ÉN. Az rendben van, hogy szeressem magam, de ennyire?! El kell felejtenem azt, hogy ÉN, és azt is, hogy DE. Minden egyes nap meg kell térnem, aztán hálát adva ünnepelni. Üres edény akarok lenni, amit Isten Lelke tölt meg! Hinni akarok abban, hogy az Isten terve jobb, mint az enyém! Akkor is, ha szemben állok a Nagy Ellenséggel. Nem tudom, hol és hogy vagy most, kedves olvasó. Ha épp a küzdelem kellős közepén állsz, egyedül, elveszve, segítség nélkül a sötétségben: térj meg és adj hálát azért, ahol most vagy! Tudom, nonszensz. Megértem, hogy a harcod súlya alatt nincs időd és erőd ezzel foglalkozni. Megértem, ha gyűlölöd önmagad a gyengeségeidért, a bukásokért. Mégis, engem meglepett, és talán téged is meg fog lepni Isten válasza a megtérésre:

„Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó: az a nagy sereg, amit rátok küldtem. Ehettek majd jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek nevét, mert csodát tett veletek.” (Jóel 2, 25-26)

Szóval: marad a megtérés minden reggel. Szeretve ezt az „összetört megtértet”, akiért az Isten csodákat művel. Akit az Isten kárpótol. Akiért odaadta a Fiát is.

Menyus