Valahol messze, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy király. A palotája a főváros szívében állt egy domb tetején. Az uralkodó minden reggel kiment az erkélyére, és körülnézett a városban. Bizony, volt is mit néznie: csodaszép látvány volt a sok-sok hófehér házikó, amely ölelő karként vette körül a palotát. Amikor szép volt az idő, az egész város szikrázott a napfényben. Mintha egy-egy kidolgozott kristály állt volna a házak helyén.
A király mégsem azért állt az erkélyre, mert gyönyörködni akart volna a panorámában. Egyáltalán nem. Egyre azon töprengett, mivel tompíthatná a fehérség vakítását. Őt ugyanis nagyon zavarta ez a szikrázás, bántotta a szemét a fehérség.
Egyszer aztán összehívta a tanácsosait és közölte velük: hirdessék ki a városban, hogy mindenki fesse át szürkére a házát. Aztán az egyik tanácsos vett egy nagy levegőt, és szót kért:
– Felséges királyom! Igen, legyenek átfestve a házak. Ha neked a szürke szín tetszik, akkor legyenek szürkék.
A termen halk morajlás futott végig, a tanácsosok rosszallóan néztek össze, de szólni egyikük sem mert.
– Hanem mondok én valamit. – folytatta a tanácsos. – Nem lenne jó dolog ajtóstul rontani a házba, az csak elégedetlenséget szülne. Légy nagylelkű a népeddel. Ajánld fel nekik, hogy minden tavasszal felfrissítjük a meszelést a házukon, és a királyi kincstár féláron biztosít nekik festéket hozzá. Így minden tavasszal meg fog újulni a város. Aztán, amikor kiosztjuk a festékeket, tegyünk egy kevés kormot a mészbe. Ne sokat, éppen csak egy enyhe árnyalattal térjen el az eredeti színtől. Aztán a következő éven picivel több kormot teszünk a mészbe.
Így történt aztán, hogy néhány év múlva beszürkült a város, és az emberek rajongással beszéltek királyukról, aki ilyen nagylelkűen gondoskodott népéről.
Ez a tanácsos rájött valamire: az ember egy idő után hozzászokik ahhoz, amivel nap mint nap találkozik. Nekünk zokon esik a hűvös nyár, az eszkimók a kemény mínuszokon sem akadnak fenn. Aki jólétben nőtt fel, az el sem tudja képzelni, hogyan lehet egy erdei kunyhóban is vidáman élni. Nők ezrei élnek bántalmazva, mégis visszavágynak a párjukhoz.
Időnként kezembe kerül néhány keresztyén könyv, amelyekben „nem átlagos” hívők szerepelnek. Még mosolygok is néha a naivságukon. De amikor azzal a szándékkal veszem a kezembe a Szentírást, hogy összehasonlítsam magam a bibliai emberekkel – az észjárásomat, a viselkedésemet, a szokásaimat –, sokszor döbbenek rá arra, hogy mennyire elcsúsztam az eredeti iránytól. Pedig nem akartam. Minden erőmmel igyekszem Istennek tetsző életet élni, és mégis… Észrevétlenül elkap a „gyűjtögető életmód szenvedélye”, és már nem olyan könnyű adnom. Vagy csak akkor járok el közösségi alkalmakra, ha épp ráérek, ha nincs jobb dolgom, ha tetszik az előadó, vagy érdekel a téma, esetleg megbíztak valamilyen szolgálattal. Filmnézés közben elkezdek drukkolni a tömeggyilkosnak, a betörőnek, a paráznának, csak mert olyan sanyarú az élete. Minden megszólalónak igazat tudok adni. Nem tűnik fel az együttélési formák sokszínűsége (amin belül a hagyományos családmodell a legelavultabb verzió), akkor sem, ha magukat krisztuskövetőnek titulált emberek élnek együtt így vagy úgy… De be tud lopakodni a világi szokásrendszer az öltözködési stílusba, a beszédmodorba, az italfogyasztásba, az indulatkezelésbe, átszínezi a hozzáállást, a tisztesség fogalmát, elhozza a kényelemszeretetet, a részrehajlást, és még hosszasan sorolhatnám.
Néha elcsodálkozom a folyók irányán. Ide-oda tekeregnek, képesek szembefolyni saját magukkal. Azt mondják a tudósok erre, hogy a víz a kisebb ellenállást keresi. Pedig képes utakat törni magának a sziklában is. De csak ha nagyon muszáj. Nem hasonlít ebben ránk? Egy mindenható Isten áll a hátunk mögött, de mi is arra igyekszünk, amerre a legkényelmesebb. Kiegyezünk, megmagyarázunk, beleolvadunk, alkalmazkodunk – aztán sírunk, hogy milyen erőtlen a hitünk. Divatossá vált az általános hit, amihez nem szükséges megtagadnod magad, nem előírás felvenni a kereszted, hordozni pedig végképp nem trendi. Hiszen vannak alternatív megoldások.
A harcos Luther egyszer azt mondta: „Béke – ha lehetséges. Igazság – minden áron”. A mai keresztyén pedig gyakorlatilag azt vallja: „Béke – minden áron. Igazság – ha lehetséges”.
Mondd csak, mikor mondtál utoljára nemet magadnak, mert Isten Igéje erre hívott? Mikor tetted sírva, összeszorított fogakkal az ellenkezőjét annak, amire minden porcikád vágyott? Mikor álltál ki az igazság mellett, vállalva a gúnyt, a sértődöttséget, a rossz viszonyt? Mikor volt utoljára károd abból, hogy te Krisztushoz tartozol?
Ellen G. White azt mondta: „A legnagyobb akarat a világnak azon férfiak akarata, akiket nem lehet megvenni vagy eladni, akik a lelkük mélyén igazak és becsületesek, akik nem félnek a bűnt nevén nevezni, akik lelkiismerete hű és engedelmes, akár az iránytű az égtájakhoz; akik kiállnak az igazság mellett, még ha az egek le is omlanának”.
Olasz Tímea
17 hozzászólás
pfúúúú. Odacsap! Személyes köszönetem!
dettó.. nagyon dettó, bár azt hiszem, az eredeti irány szándékoltan is változhat, és nem feltétlenül probléma. de ez a kényelem dolog, ez nagyon betalált. köszöntem
Ellen G. White a hetednapi adventizmus egyik alapítója és fő ideológusa, akinek eretnek tanai összeegyeztethetetlenek az evangéliumi keresztyénséggel. Ezt jó tudni, amikor írásaiból idézünk.
Igen, szuper írás és mindenkivel egyetértek 🙂 Ellen G. White a végén elvette a kedvem :S
az említett idézet melyik része nem egyeztethető össze a Bibliával?
Az Ellen G. Whitera mint tekintélyre való hivatkozás („E. G. W. azt mondta:”) nem egyeztethető össze az evangéliumi keresztyénséggel.
White-ra – bocsánat.
Nem tudom, miből olvasható az ki, hogy ez egy tekintélyre való hivatkozás lenne. Szerintem csak egy idézet, ami erőteljesen elgondolkodtató. Merthogy előfordul, nem is ritkán, hogy egy nem „evangéliumi keresztyén” is tud olyat mondani, ami Isten szíve szerint való (Máté 23,3). Ez a Szentlélek egyik csodája.
„Ellen G. White a hetednapi adventizmus egyik alapítója és fő ideológusa, akinek eretnek tanai összeegyeztethetetlenek az evangéliumi keresztyénséggel. Ezt jó tudni, amikor írásaiból idézünk.” – Ennyit írtam, és ezt fenn is tartom. Nem állítottam, hogy az idézet önmagában ellentétes lenne a Bibliával.
Jézus idézett beszéde a farizeusok képmutatása ellen egészen másról szól, a farizeus párt Jézus korában a zsidó „kormánypárt” volt, utasításaik követése a világi hatalomnak való köteles engedelmeskedésnek számított, erre szólít fel Jézus, majd közvetlenül utána felhívja tanítványai figyelmét a farizeusok képmutatására, és arra, hogy tanításaikkal elvislhetetlen terheket rónak az emberekre, amiért el is veszik majd méltó büntetésüket. Később éppen a farizeus tévtanítások elleni ítélettel folytatja Jézus ugyanezt a beszédet. Ezért az erre a Jézusi igére való hivatkozást éppen a tévtanítóktól való kommentár nélküli idézés igazolására használni nagyon szerecsétlen érvelésnek tartom.
Aki nyilvánosan ír, nem árt, ha tudja viselni a jogos, építő észrevételeket (hiszen a megjegyésem még csak nem is kritika volt, csak egy észrevétel), és nem vesz fel azonnal védekező álláspontot. A magam részéről egyszersmind le is zárnám ezt a terméketlen vitát, mivel úgy gondolom, hogy a végtelenségig is el lehetne beszélni egymás mellett, úgy téve, mintha nem akarnánk megérteni a másik álláspontját, foggal-körömmel ragaszkodva a vélt igaznukhoz. Ehelyett egy egyszerű köszönömmel is el lehet intézni, és elfogadni a jogos észrevételt.
Ellen G. White valóban az adventizmus egyik vezéralakja, ám két könyve a Jézus élete és a Jézushoz vezető út, a mai napig is az egyik legolvasottabb keresztyén könyv a világon. Ráadásul a Jézushoz vezető út című könyv első magyar fordítója egy református! lelkész volt! 🙂
Ettől függetlenül valóban vigyázni kell vele és műveivel! Az idézettel nekem sincs egyébként semmi bajom! 🙂
Várkonyi Gábor: Magával az idézettel nekem sincs bajom, az akárkitől származhatna. Viszont nem hiszem, hogy akár a két említett könyv mentes lenne a tévtanításoktól. Attól pedig, hogy valamit református lelkész fordított… hát… sok mindent csinál(t) sok református lelkész, aminek semmi köze a keresztyénséghez. Sajnos…
(Egyébként aki jobban szeretne elmélyedni a bibliai keresztyénség kontra adventizmus témában, annak szeretettel ajánlom az adventizmuskutatas.hu honlapot. Nem azért, mert jó mások tévelygésén csámcsogni, hanem mert érdemes tisztában lenni azzal, hogy miért gondolnak ők bizonyos dolgokat másként, mi/ki áll ezek mögött a tanítások mögött.)
A tévtanításra egyébként van egy elcsépelt, de nagyon jó hasonlat: ha egy tudnád, hogy az előtted lévő nagyon finom és egészséges pohár innivalóban csak egy csepp halálos méreg van, akkor szívesen meginnád? Hiszen csak egy kis csepp a méreg, és a többi része mind nagyon jó. Ez van minden szektával, tévtanítással. Attól, hogy vannak benne jó dolgok is (vagy akár a nagy része jó), az egész elfogadhatatlan a benne lévő méreg miatt, és a jó dolog is benne csak a „báránybőr”, ami eltakarja a „farkast”.
Kálomista: testvérem mások pedig minket kálvinistákat tartanak veszélyes tévtanítónak sőt szektásnak…Nézőpont kérdése (is) az egész! Amúgy ahogy Augustinus mondta: a LÉNYEGESBEN egység a MELLÉKESBEN pedig különbség. Én úgy gondolom az adventista gyülekezet alapja a Szentháromság Egy Isten imádata, Krisztus megváltó munkája stb. Mellékes dologban persze sok tévedésük van, pl a halottak állapota vagy a végidők, de én még nem hallottam adventistát aki MEGTAGADTA volna pl Krisztus Isteni mivoltát! 🙂
Mielőtt pedig a szombathoz fűződő viszonyuk kerülne terítékre, puritán atyáink sőt sok kálvinista írónk is úgy áll az Úr napjához, akár adventista testvéreink a szombathoz! 🙂
Persze, minden felekezet tanít a Bibliával ellentétes dolgokat (pl. a reformátusok a gyerekkeresztséget és a konfirmációt), a kérdés, hol húzzuk meg a határt. Mi reformátusok azért mégsem tesszük oda az Institúciót a Biblia mellé, úgy, ahogy az adventisták vagy a mormonok Ellen G. White vagy Joseph Smith műveit. (Tegyük hozzá emellett, hogy az utóbbi két félanalfabéta amerikaival ellentétben Kálvin kora egyik legnagyobb bibliatudósa volt, művelt, sok nyelven olvasott ember, tehát kicsit könnyebben hajlok arra, hogy az ő bibliamagyarázatát fogadjam el, de ez tényleg mellékes.) A magam részéről ezt a társalgást is lezárnám, természetesen a választ el fogom olvasni, de nem kívánok e helyen az adventista apologetikára több szót vesztegetni… 🙂 Remélem, megérted. 🙂
Kedves Kálomista!
Örülök, hogy olvasom ezt az eszmecserét, azonban úgy látom, akinek E. G. W. esik le az egész írásból, az kiszűri a szúnyogot, miközben … De ez csak egy észrevétel. Én örülök annak, hogy ez az idézet így került bele és kiállok Timi mellett. Amennyiben ezzel problémád van, elnézést kérünk, de ne itt kezdj népnevelésbe, szépen kérlek. Van olyan pont, ahonnan a vita már nem vita, hanem érvek egymáshoz vagdosása, ami a cikkel ellentétben nem épít.
Békesség neked!
Áldott testvérem! Igazad van! 🙂 Egyébként most olvastam nemrég az Institúciót és azt kell mondjam zseniális mű! 🙂
Nekem sem volt szándékomban az adventista apologetikáról vitázni, ezt a dolgot eleve te hoztad fel testvérem! 🙂
Természetesen elfogadom a kérésedet, azonban arra figyelmeztetnélek szeretettel hogy más felekezetek nézeteit tanításait akkor nevezd szektának ha ténylegesen TUDOD mit írnak tanítanak! 🙂
Zoltán: igen én is kiállok Timi és bizonyos részben az adventista testvérek mellett is. Én voltam közöttük, sokukat ismerem, és a mormonokkal együtt emlegetni őket egy kissé túlzás. Én nem egy adventista tesóval találkoztam akinek kálvinistább felfogása és élete volt mint sok református tesónak…
De tényleg felesleges ez a meddő vita és az érvek egymáshoz hajigálása. Én is pusztán azért emeltem szót mert én voltam adventisták között pár évig, tudom jól milyenek hogyan élnek. Vannak tévedéseik DE nem szekta.
Timit pedig odaadó elkötelezett keresztyénként ismerem éppen ezért kiállok én is mellette! 🙂