Vak akrobata vagyok. Ott állok a trapézon a mormogó, figyelő tömeg felett és megmarkolok egy hintát. Érzem a krétaszemcséket a kezemen és az izzadságot, a huzatot, ami suhogtatja a nagy sátor lapjait. Ellendülök a trapézról és a fejembe szalad a vér, ahogy a hintával előre-hátra lengek. Régóta csinálom már. Aztán elengedem – mintha elvágták volna a mormogást. Zuhanok, és hirtelen kitágul, meglassul az idő. Lepereg előttem az életem: borzongat, megijeszt, gyönyörködtet a szabadesés. A saját magamé vagyok, míg zuhanok, nem a hinta lóbál ide-oda. Reménykedem, hogy elkapok közben egy másik hintát. Bízom a hintában. Magamban. Az ösztöneimben. Van rutinom. Az életem árán tesztelem az elméletem.
ELKAPOK KÖZBEN EGY MÁSIK HINTÁT? VAN MÁSIK HINTA, VAGY CSAK ÚGY MONDTÁK? VAGY CSAK ÚGY KÉPZELTEM?
BUMM
Hogy lehet, hogy még élek? Nem volt másik hinta, vagy én nem kaptam el.
Persze, a védőháló. Nem számítottam rá, mégis ott volt. Nem a föld állította meg a zuhanást. Egyben vagyok, bár mindenem fáj.
Sóhaj. Zajongó, sikoltozó, méltatlankodó közönség. Visszasegítenek a trapézra. Érzem a krétaport a kezemen. Kinyújtom és adnak egy hintát. Vak akrobata vagyok …
Az élet a vak akrobata játéka. Vagy a környezet vakít meg minket, mikor agyondicsér/folyton leoszt, vagy mi vakítjuk meg magunkat az előítéleteinkkel. Ugyanis az is előítélet, hogy látunk. Mi aztán ismerjük egymást és ismerjük a pályát. Megtértünk már évek óta. Gitározunk is ifin. Már az imaközösséget is vezettük. Vakok vagyunk, mikor azt gondoljuk, mindent látunk, ami történik és mindent előrelátunk. Mert mi igazán profik vagyunk. Példaképek. Aztán jön az a bizonyos bumm, amikor padlót fogunk. Nem kicsit – nagyon.
Az a baj a játékkal, hogy nem megy. És az a jó benne, hogy nem megy. Mellényúlunk, csúszósak a dolgok, amikbe kapaszkodnánk; esetleg nincsenek is ott, ahol látni véltük őket. Elkezdünk zuhanni és abban a végtelen pillanatban rájövünk, hogy végünk. Ennyit tudtunk tenni, magunkra maradtunk.
A kegyelem és a nehézkedés törvénye hat az életünkre. A kegyelem az, amikor elkapod a hintát, pedig nem lehetsz biztos benne, hogy ott van vagy biztonságos-e. A nehézkedés az, amikor elkezdesz zuhanni. De ott a védőháló.
Nem azért van ott, hogy ha belezuhansz, akkor ne mozdulj, ne dönts, elkezdj fetrengeni benne és sajnáltatni magad a közönséggel. Szegény vak akrobata, csúnya-csúnya gravitáció. A háló azért van, hogy ne a föld állítsa meg a zuhanásod és újra tudd kezdeni a mutatványt. Visszamászol, kapsz egy lehetőséget, egy hintát. Aztán ismét zuhansz, de ahogy telik az idő, egyre ritkábban és egyre magasabbról.
Kezdjetek el élni! Úgy igazán. Látni, merni, tervezni, dönteni. Kilépni a komfortzónából, lelépni a trapézról. Megragadni a hintát. Kinyúlni a semmibe és bízni. Zuhanni is fogtok, megrémülni és kétségbe esni. De ott lesz a védőháló. Mert a játék magától nem megy.
Kezdjetek el élni! Ne rutinból, elképzelt kapaszkodókban bízva, a közönség tetszését keresve, ne a zuhanás borzongásáért, hanem Jézusért, aki azt mondta magáról: én vagyok az igazság és az élet. A szenvedéssel, sebekkel, halálos élet az, amit Isten felmagasztalt: a teljes élet.
Alakulj! Döbbenj meg! Zuhanj! Változz! És (Isten kegyelméből) majd lesz mit mesélned.
Laskoti Zoltán