Már majdnem egy éve történt… Szeptember másodika volt. Ha akartam, ha nem – vissza kellett költözni a koliba. Vissza az egyetemre, új tanév, új kezdet, újabb nehézségek… Nem volt ínyemre az indulás. Úgy beszéltük meg, hogy most én vezetek. Csak 100 kilométer az út: nem egy ördöngösség. Az idő szép és tiszta volt. Semmilyen baljós előérzetem nem volt. Még édesanyánk is elkísért, meg akarta nézni, hol tanulok. Tehát hárman ültünk a kocsiban: bátyám, édesanyám, és én – a kormánynál. Az út fele már mögöttünk volt. Egy órán belül odaérünk, ha minden jól megy…
Nem ment. Egy apró figyelmetlenség, lesodródás az útról, hirtelen kormányrántás, szembesáv, három pördülés, árokugrasztás, kerítéskiszakítás, fejen landolás. Füst mindenhol. Jajveszékelés. Még hallani a motort, ahogy pörög teljes erővel. Becsukom a szemem. Úgy érzem eljött az idő. Várom a halált, hogy elragadjon. A másodperc törtrésze alatt történik mindez, mégis olyan hosszúnak tűnik az idő, mintha megállt volna. Legalábbis olyan, mintha lassított felvételre kapcsoltak volna. Kész vagyok. Kész vagyok? Ez nem a halál pillanata. Még nem. Tudatosul bennem. Gyorsan kell cselekedni: valahogy kikapcsolni az övet, kinyitni az ajtót, kirángatni édesanyát hátulról. Itt az ösztönök dolgoznak csupán, mert a tudat már rég nem képes következetesen cselekedni. Elmúlt az életveszély. Leállt a motor, már a füst is elszállt. Mindenki biztonságban; kisebb zúzódásokkal, de túléltük. A csomagok szerteszéjjel hevernek körben a földön. Közben autósok állnak meg: van, aki csak néz; van, aki segít is. Borzalmasan hosszú nap volt 2013. szeptember 2-a.
Néhány dolgot azonban megtanultam azon a napon. Mindenekelőtt azt, hogy az élet és a halál kéz a kézben járnak egymással. Elválaszthatatlan barátok vagy ellenségek – még nem tudom. De ahol jelen van az egyik, ott ólálkodik a másik is és lopva várja a percet, amikor övé lehet a terep. Hogy élek-e vagy halok-e, az egyedül e kettő Urától és az Ő akaratától függ. Tény, hogy életemben és halálomban is az övé vagyok – legalábbis, így hiszem.
Ha eddig kételkedtem volna az isteni védelemben, akkor ezután már nem teszem. Soha többé. „Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett és megmenti őket.” (Zsolt 34,8) Visszatekintve, kész csoda történt. Talán egy egész hadseregnyi angyalt küldött az Úr abban az órában mellénk. Nem tudom, de most már bízom a védelemben minden nap, minden helyzetben. Továbbpörgettem a kérdést magamban: miért van az, hogy másokkal egy ennél kisebb baleset is végez? Miért van az, hogy számukra a halálé volt az utolsó szó az élettel szemben? Bevallom őszintén, nem tudom. Nem érzem magam többnek, nem látom magamat méltóbbnak, érdemesebbnek az életre, mint őket. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szerencsétlen esetek mindig az élők végett történnek. Azért, hogy megálljon az ember, hogy elgondolkozzon; hogy eszéhez kapjon és kérdezzen: mi van velem? Ezt tettem én is. Ráébredtem, hogy az élet több, és sokkal többet ér, mint azt addig valaha is gondoltam volna. Milyen ironikus az Örökkévaló részéről, nemde? Majdnem elveszi, hogy elkezdd értékelni. Kiváló pedagógia.
Az élet érték, melyet félteni, őrizni, ápolni kell, s megtartani – mindenáron. Van, aki két kézzel kapaszkodik utána, s mégis elveszíti. S van, aki két kézzel dobja el jó messzire magától. Érthetetlen dolgok ezek. Néha kellenek ilyen szeptember másodikák, amikor megállít bennünket a Mindenható a rohanásunkban (akár szó szerint) és egy kis beszélgetésre hív magához. Érdemes megragadni ezeket a pillanatokat, kairoszokat, minőségi alkalmakat, mert ezekben változik meg az élet, ezekben változok meg én is. Örökre.
Homoki Gyula
