Analízis-paralízis

Wislawa Szymborska: Pocsolya (Kałuża)

Emlékszem gyerekkoromból e rémületre.
Kikerültem minden pocsolyát,
hát még a frisseket, zivatar után.
A frisset, hisz feneketlen is lehetett,
jóllehet egészen másnak látszott.

Belelépek s eltűnök hirtelen,
süllyedni kezdek a mélybe,
még annál is lejjebb, a mélybe,
a felhők tükörképe felé,
vagy még annál is távolabb.

Akkor a pocsolya gyorsan felszárad,
összezárul fölöttem,
s én örökre bennrekedek – hol is –
a néma sikolyok birodalmában.

Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.

(Fordította: Zsille Gábor)

Kicsit meglepő, de valójában nem a versről akarok írni. Ha egészen őszinte akarok lenni, talán nem is értem rendesen a végét (szívesen beszélgetek róla, hátha közelebb kerülök az igazsághoz).

Azonban a vers első része kapcsán eszembe jutott egy korábbi gondolatom is. Olyan ez, mint amikor a Jóbarátokban Rachel bevallja, hogy fél a hintától, mert amikor a hinta nagyon magasan fent van, akkor van egy pillanat, amikor az ember nem tudja, hogy visszatér-e még a földre. Erre Ross gúnyosan megjegyzi: „Valóban rengeteg gyerek kering a Föld körül…”. Azon kívül, hogy persze szétröhögtem magam ezen az elmés visszavágáson, úgy éreztem, hogy ez nagyon leír minket. A vers meg kicsit emelkedettebben, de valahogy ugyanezt fogalmazza meg. Ezeket a nevetséges félelmeinket az ismeretlentől, főképp a bizonytalantól.

Kikerülöm a pocsolyát, mert talán feneketlen, és ha beleugrok, örökre eltűnök a semmiben. Félek a hintától, mert talán sosem térek vissza a földre. Lefordítom aktuálisabb, naponta átélt dolgokra.

Gyerekeknél mondjuk a pocsolyás dolog érthető. Én azt hittem, hogy a bokámon lévő kis dudor a gyomrom, ezért nagyon vigyáztam, hogy be ne üssem sehová, mert anyuék mindig fenyegettek, hogy fájni fog a gyomrom, és el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor sajog az a kis izé.

Tinik, kamaszok: nem kérdezek és nem szólalok meg, mert hülyének fognak nézni, és mindenki kórusban nevet majd azon, hogy én gondolkodtam valamin. Vagy: Nem megyek oda ahhoz, aki tetszik, mert ha kikosaraz, akkor talán egész nap rosszul fogom magam érezni; inkább szenvedek évekig attól, hogy észre sem vesz, és várok a csodára.

Felnőttek: boldogtalan vagyok és elégedetlen vagyok az életemmel, de nem lépek semmit, mert talán ha elindulok, soha nem térhetek vissza a megszokott nyomorúságomba (amúgy ez kísértetiesen hasonlít a hintás sztorira). Vagy a kedvencem: nem adok esélyt semmilyen kapcsolatnak, mert félek, hogy összetörik a szívem, így tuti, hogy soha senki meg se tudja érinteni, és szép lassan kővé válok.

Csak hogy tisztázzam magam, nem kioktatóan beszélek, rám ez egytől egyig igaz. A gyerekkori félelmemről beszéltem. A tinikor gyávaságai is megvoltak. És még nem is nőttem fel teljesen, de félek a változásoktól, és talán csak Conan, a barbár vagy Hulk közelíthet meg jégtörő csákánnyal, mert ezek a félelmek megbénítanak.

És itt jön a cím: analízis-paralízis. Amikor annyit rágódunk a problémákon, annyit elemezgetjük, hogy mi lehet ebből, hogy a végén egyszerűen leblokkolunk, és nem haladunk sehová. Megbénít a félelem. Körbejárod a dolgokat jobbról és balról, kimeneti elméleteket gyártasz, és közben nem veszed észre, hogy húzod az időt és toporogsz egy helyben; pedig valójában a félelmet is te találtad ki magadnak, vagy a drága barátaid jöttek elő vele. Kinek ismerősek ezek a baráti, támogató mondatok (tegye fel a virtuális kezét):

„Én csak aggódom érted, jobb lenne, ha egyszerűen nem tennél semmit, és várnál”;
„Attól félek, hogy össze fog törni a szíved, ne menj bele, ha nem tudod biztosra”;
„Légy óvatosabb, biztonságban akarlak tudni”;
„Ugyan, ülj már a fenekeden, más se csinál semmit”…

Persze ezek jószándékú mondatok, és telis tele vannak szeretettel. De nem mindig vezetnek jó irányba.

Mert mi a legrosszabb, ami történhet, ha belelépsz a pocsolyába? Kellemetlen, beázol, mocskos leszel, még meg is fázhatsz. Vagy röhögsz magadon, és két kézzel csapkodod a vizet. Vagy a hinta. Pukkansz egy orbitálisat, valamidet biztos megütöd, de ahogy azt gyerekkorunkban mindig hallottuk: „Ott erősebb lesz”.

Ne kísértsd az Urat, és ne játssz a tűzzel! De azért nem kell az életet burokban élni. Én a közelmúltban tettem egy fogadalmat. Nem hagyom, hogy a nem létező, nevetséges félelmek megbénítsanak, és bezárjanak a kis világomba. Futok, mint a bolond, vagy mint „aki előtt nem bizonytalan a cél” (1Kor. 9:26). Amikor pedig csak simán gyáva vagyok, jár a tasli. Elkezdtem nagybetűsen ÉLNI. Ajánlom a receptet, innen egy szerkesztőtársam folytatja: Kezdjetek el élni! 

Sárközi Andrea