Apály-dagály

Ülök a gép előtt, és már-már gépiesen végigkattintgatom a kedvenc fészbúkos oldalaimat. Az egyiken elém jön egy kis videó. Nézem, és hallgatom közben a zenét. És nem értem. Egy ember kisétál a tengerpartra (máris giccses), és több mint egy percig mást se csinál, csak sétál. De a zene bejön, így hát tovább nézem. És akkor a fickó fogja a kis gereblyéjét, amit magával cipelt a tengerpartra, és elkezdi gereblyézni a homokot… Na, ennek is agyára ment az a kevés napsütés! De akkor már kezd tisztulni, mit is szeretne. Mezítláb van, óvatosan lépked, és szépen, egyenletesen, sokáig húzogatja a kis gereblyét. Nyomában pedig minták születnek. Kacskaringós csigavonalak. Egyre több és több és szebb. Lassacskán az egész partszakasz egyetlen szépséges minta. Szemet gyönyörködtető. De akkor a férfi felhúzza gumicsizmáját, felbaktat egy sziklára, és mosolyogva nézi alkotását – és annak pusztulását. Ugyanis alkonyodik, és jön a dagály. S a hosszú percek, órák kitartó, óvatos munkáját homokszemről homokszemre mossa el a sós víz.

Mi értelme volt? Miért fáradt vele annyit? Ráadásul nem úgy nézett ki, mintha először csinálta volna! És akkor eszembe jut: vajon mennyiszer történik meg ugyanez velem, velünk? Egyáltalán megtörténik? Úgy értem, alkotok-e napról napra valami szépet, hogy aztán valaki oda jöjjön, és könyörtelenül lerombolja azt, amit én szívvel-lélekkel készítettem; aztán másnap szó nélkül nekikezdek, s újra megalkotom? Felveszem-e a szemetet séta közben, hogy a kukába dobjam, hogy a következő pillanatban valaki a szemem láttára dobja el a nyalókás papírt vagy a cigicsikket? Kedves vagyok-e tizedjére is a csak önmaga körül forgó ismerőssel/munkatárssal/ügyféllel stb., hogy megint semmibe vegye a szavaimat, s legközelebb ugyanúgy átgázoljon rajtam? Folytatok-e ilyen „szélmalomharcot” a világgal, csak azért, hogy az szebb legyen? Mert az Isten, az én Istenem azt kéri, legyek szelíd és alázatos szívű? S van-e hitem abban, hogy van értelme a szépnek, akkor is, ha jön a dagály, s elmossa? Alkotok-e szépet az én Istenem kedvéért? Wass Albert gondolatai jutnak eszembe. És elszégyellem magam. És elhatározom, hogy holnap kedves leszek a mogorva buszsofőrrel és a rám bízott ügyféllel is. Talán kicsit kedvesebb illat leszek az én Uram előtt. Talán sikerül kis időre megszépítenem az élet sivár tengerpartját. És nem baj, ha elmossa a dagály: másnap újra kezdhetem. Van miért. Van KIÉRT!

Wass Albert: Előhang (Virágtemetés)

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Kocsis Julika