Mutatok nektek egy múlt századi klipet:
https://www.youtube.com/watch?v=7YzW1nMB9fk
Szoktam játszani a klipekkel: lehúzom a hangot, és csak a szememre hagyatkozom. A legtöbb sikerdalnál ilyenkor egyetlen üzenet marad meg: itt a testem, használd! Ennél a Madonna-klipnél viszont összeállt bennem egy történet.
A jellegtelen lány kopott kis szobájának függönye mögül szemléli az utcai örömzenélést, könnyek között tekintve a latin gitárosra, aki nyilvánvalóan soha nem lehet az övé. Marad a magányos imádkozás a maga kis kápolnájában. Hjaj (mély sóhaj)! Aztán néhány képkockával később megjelenik ugyanaz a lány. Gyönyörű spanyol dívaként körbetáncolja a gyertyákkal telerakott szobát, majd leperdül a nép közé. Minden pasit egykettőre az ujjai köré csavar, néhány érzéki mozdulat a gitárosnak is jut. Majd boldogan szökellve továbblejt, a szeretett férfi pillantásai kíséretében. És marad a „szürke kisegér” a kopott kis szobában…
A vágy és a valóság.
Vannak emberek, akik állandó szürkeségben élik le az életüket. Nincsen semmi különleges jellemvonásuk, ami kiemelné őket. Nincsenek korszakalkotó gondolataik, kirobbanó tehetségük, színpompás megjelenésük. A történelmi feljegyzések sehol nem fognak megemlékezni róluk. Egy vonás két évszám között – ennyi az életük.
Mások bezzeg a figyelem központjába születnek. Ahol megjelennek, berobban a tavasz, minden szavuk drága kincs. Egyetlen sóhajtásukra tömegek ugranak, hogy segítsenek. Mindig tudják, mit kell mondani. Ha fiúból vannak, akkor mindenhez értenek (de legfőképpen a sporthoz), szavaikból csak úgy árad a humor, a tehetség és az erő. Ők azok, akik a bulik egyetlen pillanatában sem maradnak egyedül, akikért elájulnak a lányok, akik minden fényképen rajta vannak. Ha lányból vannak, ennivalóan bájosak, gyönyörűséges pofijukkal, bombasztikus alakjukkal bármikor címlapra kerülhetnének egy sztárújságban. Ők a bezzeg-lányok, akikkel az édesanyák példálóznak. A rajongók fürtökben csüngenek rajtuk, minden nevezetes eseményre meghívást kapnak.
És vagyok én. 🙂
Tizenévesen az a függöny mögül pislogó szürke lány voltam. Sokszor keseregtem azon, hogy semmiben nem vagyok igazán jó. A kegyeimért nem álltak sorban az emberek. Azt gondoltam, hogy ha egy szép napon eltűnök, talán észre sem veszik. Sőt, néhány probléma meg is oldódott volna vele. Irigykedve néztem azokat, akik szinte semmit nem csináltak, mégis falunyi rajongó táboruk volt. Volt bennünk valami, ami belőlem hiányzott…
Bátorság.
Erre akkor jöttem rá, amikor jött Valaki, és megtanította nekem, hogy különleges vagyok. Ő, a világ Teremtője és Gondviselője ugyanis nem gyárt szürke embereket. Egyszerűen nem képes rá. Mindenkit egyéni adottságokkal indít útnak. Ő készen áll arra, hogy megtanítsa a teremtményeinek, hogyan válhatnak pótolhatatlanná, utánozhatatlanná.
Azóta sem vagyok szakértője minden témának. Nem vagyok rajta minden fényképen, és nem ostromolnak tömegek. Néha észre sem veszik, hogy ott vagyok vagy sem. De tudjátok mit? Ez a szürke kis senki, aki a bőrömben lakik, sokszor érezte már ünnepelt dívának magát. Mert amikor merészen munkába fogtam az alapszintű kis tehetségemet, ötödszörre-tizedszerre-századszorra már egészen jó dolgok sültek ki belőle. Az apró sikerektől egyre nagyobbra duzzadt bennem a bátorság – néha már merészséggé is vált. Az emberek pedig elkezdték azt gondolni rólam, hogy nagyon tudok valamit. Pedig én is csak azt mondhatom, amit Albert Einstein: „Nem vagyok különösebben tehetséges. Csupán szenvedélyesen kíváncsi”.
Most már nekem is van bátorságom a kíváncsiskodáshoz. Ki merem magam próbálni olyan dolgokban is, amikben nem vagyok penge. Sokadszorra is neki merek futni zéróesélyes dolgoknak.
Honnan veszem a bátorságom mindehhez?
Annak a szeretetéből, aki bűnné mert válni értem, hogy megmentsen.
Olasz Tímea
