„Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10)
Egy életértelmén-töprengős, esős éjjelen, mikor épp nem a holnap, hanem a tegnap foglalkoztatott, nagyot markolva visszanyúltam a múltamba.
Sokepizódos emlékeket kerestem a felhőtlen gyermekkor örömeiről, az első évekről az iskolapadban, az érettségi vizsga fáradalmairól, s e helyett csak néhány kopott kép rebbent fel előttem. Hol találom a részleteket? Hol vannak az elmúlt, elszaladt évek tapasztalatai, élményei? Lassan mindenkit túlnövök: a nemrég újszülöttek szaladnak és beszélnek, a mindenre való nagyok pedig visszahúzódnak a színfalak mögé. Ez egy lépésről lépésre haladó folyamat, s most hirtelen mégis olyan gyorsnak tűnik.
Hová tűntek el az évek?
Számtalan este hajtjuk le fejünket úgy, hogy ez a nap is elszaladt, elrepült, elrohant. Fő, hogy eggyel kevesebb és eggyel közelebb. Eggyel kevesebb nap az életemből, s eggyel közelebb az élethez. Mit tettem ma és mit tehettem volna? Örömet csaltam a körülöttem lévők arcára; adtam annak, aki rászorult; szóltam, mikor szólni kellett; hallgattam, amikor ez volt a megfelelő cselekedet; szeretetet sugároztam a világba? Tényleg? Ha ezt elmondhatnám, talán most nyugodtan mélyednék álomba. De nem így tettem. Fölösleges nap volt. Ki tudja, hány 24 óra van még az életemből, és ez a ragyogó, kedvező nap is el lett pocsékolva.
Ekkor fogannak azok a sokat hallott, sokat mondott ígéretek, amelyek rendszerint így kezdődnek: „Na majd holnap… másképp lesz.” Önelégült bólogatás, vállba veregetés. Ez- Egy- Jó- Terv. Eljön hát az a bizonyos reményteli holnap, és hirtelen mindenben tökéletesen cselekszem, egy percet sem töltök haszontalanul, kimutatom a szeretetemet, gondoskodásomat, jut idő Istenre, tanulásra, sportra, beszélgetésre… Illúzió. Ábránd. Fantazmagória. Nem fogsz meglepődni, ha azt mondom, semmi nem történt. Ugyanúgy győz a dac, a büszkeség s a pepecselés a tegnapihoz hasonló formában. Kikészítő ördögi kör.
Egyik reggel újból elhangozna a régi klisé: „Ma másképp lesz”. De egy szót kicserélek: „Ma Istennel lesz”. S ez nem jelenti azt, hogy én leszek a best, csak egyszerűen átadom az irányítást, és bízom. Megérintem a ruháját, s kérem, ami kérhető. S Ő ad, ami adható.
Baranyi Eszter
(A bejegyzés a balazséri KRISZ7 TeSó blogger csoportmunkájának keretében készült.)
