Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ellene, mert feljutott hozzám gonoszságának híre! El is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az Úr elől. (Jón 1,2–3a)
Ahogy telnek-múlnak életünk napjai, mindnyájan szembenézünk a megfelelés kényszerével. A továbbtanulás, hivatás/szakmaválasztás, párválasztás, családalapítás. Mindezek olyan jelentőségű dolgok, amelyek az egész életünkre kihatással vannak. Mind egy úton haladunk, csak annak különböző állomásain.
Nemrég egy cikket olvastam arról, hogy régebben mennyivel könnyebb volt az adott társadalmi elvárásoknak megfelelni: az ember tudta a helyét; ahová, amilyen családba született, azt vitte tovább. Ma sokan nem tudják, hogy melyik úton induljanak el. Számomra többször nagy dilemmát okozott, hogy a döntéseim egyeznek-e Isten akaratával, vagy csak a saját tervemet akarom véghezvinni?
Talán a sok ószövetségi story közül Jónás próféta könyve az egyik kedvencem. Jónás az engedetlen próféták mintapéldánya. Isten azt mondja neki, hogy menjen el Ninivébe, de ő nem hallgat a szavára és homlokegyenest az ellenkező iránya indul el: Tarsisba. És már rögtön meg is van a baj… Próbálunk kibújni a felelősségek alól, felszállunk a hajóra, jön a nagy hal és már benne is vagyunk a gyomrában. A probléma gyökere ez esetben is az, hogy Jónás nem hallgat az Úrra. A különbség csak az, hogy Jónás a cet gyomrában teljesen egyedül volt. Mi pedig, amikor körülnézünk, látunk más szerencsétleneket is magunkon kívül, s valljuk be, ilyenkor talán mi is könnyebben viseljük el az elviselhetetlent.
Aztán Jónás megbánja, amit tett. Bocsánatért imádkozik az Úrhoz, majd az parancsot adott a halnak és kiköpte őt a szárazföldre. Így megy most már Ninivébe. Azonban annyira ezután sem törte magát, hogy az Úr szavát mindenkinek tolmácsolja. (Három nap kellett a város bejáráshoz, de ő csak egy napig ment.) Erre a niniveiek mégis megtérnek. Majd kunyhót épít és Isten pedig egy bokrot növeszt, hogy árnyékot adjon engedetlen prófétánknak. Amikor aztán a bokor is elszárad Jónásnál betelt a pohár. Azt mondja, hogy „Jobb meghalnom, mint élnem!” Majd szembeszáll Istennel.
Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy volt ehhez egyáltalán bátorsága? Ez a pofátlanság netovábbja. Ezután a történet mégis befejezetlen marad. Nem tudni, hogy Isten beszéde után mi történt Jónással. Talán megértette az Úr akaratát? El tudta fogadni, hogy nem lehet mindenben igaza? Mindez a leírtakból nem derül ki. A szentíró munkájának szépsége ebben is megfigyelhető: nem fejezi be a történetet; meghagyja, hogy azt mi tegyük meg helyette. Saját magunkat belehelyezve a történetbe mi ki tudjuk mondani, hogy „Uram, mindenkor legyen meg a Te akaratod”, hogy a „Te akaratod legyen az én akaratom”? Vagy küzdhetünk ellene mindhalálig és búslakodhatunk a kunyhó mellett sajnálatot keltve másokban, miközben haragszunk az egész világra.
(Ajánlom olvasásra Babits Mihálytól Jónás könyvét)
Keresztyén Karesz
