„Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és gyűlöli a maga testvérét, hazug az, mert aki nem szereti a maga testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Azt a parancsot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga testvérét is.” (1Jn 4,20-21)
„Nagyon jó keresztyén lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet” – vallja magáról Adrian Plass egyik főhőse. Úgy gondolom, a kegyes kétbalkezes nincs egyedül ezzel a gondolattal. Ha csak én lennék meg Isten, sokkal könnyebb lenne az élet. Mert Isten odafigyel rám, Benne megbízhatok, a jelenléte békességgel tölt el, nem húz fel eszement ügyekkel, pontosan értelmezi a szavaimat – nem úgy, mint az emberek, akiket testvérként mellém adott.
A Bibliaolvasó kalauz mára kirendelt újszövetségi igeszakaszát (1Jn 4,7-21) olvasva nem lehet nem észrevenni, milyen sokszor szerepel a szövegben a „szeret” szó. Megszámoltam: 15 versben 29 alkalommal használja János ilyen-olyan ragozásban. Ráadásul a rész végén kerek-perec az áll: „Azt a parancsot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga testvérét is”. (21. v.) Odafigyelj: parancs! Nem javaslat vagy jó tanács. És mielőtt kihúzod magad, mondván: aki nálad a testvér kategóriába tartozik, azzal nincs is bajod, hadd idézzem eléd a nagy parancsolat második részét: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 22,39)
De hát mit csináljon szegény emberfia/emberlánya, ha már a másik elviselése is komoly küzdelmeket jelent? Hogyha már attól rosszullét kerülget, amikor megjelenik, vagy amikor csak valaki megemlíti a nevét? Hogy beszélhetnénk itt szeretetről?
Tudod, János nem az utcán rohangáló istentelen embereknek ír. Odakinn, a világban farkastörvények uralkodnak: ki mit vet, azt aratja. De ha te Krisztus útján jársz, akkor nem gondolkodhatsz így. És tudod miért nem? Mert Krisztus sem teszi. Vagy talán azt gondolod, téged olyan könnyű szeretni? Hogy mindig kiváltság a közeledben lenni? Neked nincsenek feszültséggel teli napjaid, lelki mélységeid, fárasztó szokásaid? Krisztus mégis ugyanúgy viszonyul hozzád olyankor is. Ő megérti, hogy az adott pillanatban miért vagy olyan, amilyen. Megért, és szeretettel fordul hozzád. Belegondoltál már valaha is abba, hogy te hányszor merítettél erőt ebből a meg nem érdemelt szeretetből? És ha neked ennyit jelentett, te miért nem vagy ilyen nagylelkű másokkal?
Istent nem tudod örömödben megölelni, nem tudod ajándékokkal elhalmozni. Nem tudod egy kedves gesztussal vagy egy apró figyelmességgel megvidámítani. Add mindezt annak, aki a legkevésbé érdemli! Nem azért, mert ez keresztyéni kötelesség. Nem azért, hogy jobb embernek érezd magad tőle. Tedd azért, hogy rajta keresztül szeresd viszont azt, Akinek a szeme fénye vagy. És meglátod, nem leszel szegényebb tőle. Épp ellenkezőleg: rád ragyog a menny. Mert abban a pillanatban újra istenképűvé válsz.
Olasz Tímea
3 hozzászólás
„De hát mit csináljon szegény emberfia/emberlánya, ha már a másik elviselése is komoly küzdelmeket jelent? Hogyha már attól rosszullét kerülget, amikor megjelenik, vagy amikor csak valaki megemlíti a nevét? Hogy beszélhetnénk itt szeretetről?” – Az az igazán szomorú, h van, akinek a neve egyből beugrott ezt olvasva… Ez a bejegyzés egy jókora maflás így vasárnap reggel, a kávém felénél járva…de csak olyan Atyai, szeretetteljes dorgálással 🙂 Köszönöm szépen! Megpróbálok istenképűvé válni… 🙂
Mi, keresztyének, mindenkit szeretünk! – És van, akit tényleg! 🙂
És valamelyik kör bővül az évek során…