Időnként eltűnődöm azon, melyek azok a dolgok, amiket magamban hordozok az őseimből. Mi van bennem ük-nagyanyámból, és hol kezdődök én? Mennyire határozza meg a természetünket az, hogy milyen családban születtünk, hogy ki az édesapánk, édesanyánk? Erről a kérdésről szakirodalom áll rendelkezésünkre, de egy lépéssel tovább menve az is érdekel, mennyire hordozom magamban mennyei Atyám vonásait? Kaptam egy második apukát is a megtérésemkor, de vajon tényleg „Atyám” Ő a szó bensőséges értelmében?
Nemrég hallgattam Cseri Kálmán bácsi egyik kiváló igehirdetését (szerintem mindegyik az), amelyben olyan kedvesen mondta, hogy Istent tulajdonképpen nem kellene „Mi Atyánknak…” hívnunk a Miatyánakban. Persze, nem is kell eltörölni ezt a formát – nem is azért mondja –, hanem sokkal igazabb, Jézus imádságról való tanításának lényegét jobban megragadó lenne, ha azt mondanánk: „Apuci”, „Apu” vagy „Apa”. Ha tényleg gyermeki módon, a gyermekek „odabújásával” beszélgetnénk az Istennel. Elkezdve ezen a vonalon haladni, újra rájöttem arra, hogy egyrészt, amikor Istent Apunak (vagy A viskó nyomán „Papának”) szólítom, nem kell nekem is belemennem olyan kérdésekbe, hogy nehéz valakit szívből apának szólítani, ha a saját apukája nem volt túl megfelelő apatípus. Azért tettem ezt félre, mert rájöttem, hogy ha mindig ezen agyalnánk, tényleg nem tudna Isten pótolni dolgokat, sokszorozni azt, amit mi a jelenben veszteségként, magunk „defektségeként” élünk meg. Másrészt: ha tényleg belehelyezem Istent ebbe a szerető apuka-szerepbe – nem elfelejtve, nem lecsökkentve, ki Ő valójában –, akkor nem kell erőlködnöm, hanem végre elsimulhatok abban az óriási szeretetben, amely gyengéden figyel engem; nem messziről, hanem mellettem; nem másokhoz hasonlítgatva, nem elvárva, engem tökéletesen „elég”-nek tartva, kiüresedéseimkor újból megtöltve. A bűneimet nem rója fel, nem kezét dörzsölve kárörvend, nem hagy benne, hanem minden lehetséges módon siet segítségemre (még akkor is, ha néha közben megvárakoztat). Amikor valamilyen akadály előtt állok, és mint olyan sokszor, nagyon-nagyon gyengének érzem magam hozzá, akkor mindig megadja a kellő erőt, ha kérem. Tudom, hogy ha nincs erőm, akkor annak is célja van (lásd Pál apostol esetében is).
Odamegyek, lélekben belekuporodom az ölébe – és ez független attól, hogy lány vagyok –, és elmondom neki, hogy most nagyon sok dolog terhel, és segítsen, ha jónak látja, vagy mutassa meg, hogyan csináljam úgy, hogy Ő örüljön neki (és közben én se lázadozzak vagy vádaskodjam, hanem belenyugodjak az Ő akaratába). Rájöttem, hogy nem kell megfelelnem, és ha kell, ezt hangosan is kimondom magamnak vagy azoknak, akik belekényszerítettek elvárásaik dobozába, akik kihasználták, hogy eleve sérült vagyok a dobozokat illetően – hadd tudják meg, hogy vége! Vagyis inkább, hogy újabb szintet ért el bennem Krisztus ereje: kiléptem ebből az óemberi dobozoltságból, és mindenben szabad vagyok, mert „a Fiú megszabadít”. Lehet, emiatt elfordulnak tőlem, ujjal mutogatnak, ha elveszítem eddigi „barátaim” 80-90%-át, de nem bánom! Már nem. Mert többet nyerek Azzal, Aki nem változott meg egy árnyalatnyit sem az együtt-létünk óta (és persze öröktől fogva). Felbukkantam a friss levegőre, nincsenek többé fullasztó csomagolások!
„Apu, megjöttem, tudunk beszélni?”
Magyar Katalin
