Jeremiás próféta életén lemérhettük már Isten ránk vonatkozó tervének gyökereit – már nemcsak azt tudjuk elmondani, hogy gondolkodom, tehát vagyok, hanem azt is elmondhatjuk, hogy gondoltak rám, tehát vagyok. Gondolt rám és gondol felőlem az Isten, ezért lehet életem, ezért lehet célja az életemnek (Jer 1,5). És még ha ezt a célt nem is látom át teljesen – és általában elég ritkán látjuk –, naponként elkérhetem az engem formáló, rám gondoló és gondot viselő Istentől azt a vezetést, amiben engedelmeskedhetem az Ő akaratának.
Most a próféta előveszi az Ószövetség egyik kedvelt célpontját, egy elég könnyű célpontot, a bálványimádást. Bálványokat imádni és készíteni akkor is egyszerű volt, ma is az. Nem nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk, őket formálhatjuk igényeink szerint. Ahogy a mesterember elkészítette a bálványszobrot és olyanra faragta, amilyenre elképzelte, mi is készíthetünk és készítgetünk bólogató bálványokat, amik olyanok, mint a jól ismert bólogató kiskutyusok a szétrozsdált moszkvicsok, zsigulik kesztyűtartóján. Bólogatnak és mindig támogatnak: jól van, jól csinálod. Persze hogy ismét te tudod jobban, neked van igazad. Nehogy már megváltozz, pont jó vagy így, ahogy vagy.
Jeremiás könyve mutatja meg, hova vezet mindez. A nép először az Úr mellé, aztán az Úr helyébe állítja a bálványokat, az import isteneket, akiket könnyű lekenyerezni, akik egy kis áldozatért cserébe csupa jót és kellemest ígérnek azoknak, akik előttük hajlonganak. Elhangzik a megtérésre hívás, felemlegetik a vezetők – vagy helyesebben félrevezetők bűnét –, mégis maradnak az idegen istenek az országban és az emberek életében. Mindez oda vezet, hogy Isten engedi a népét oda kerülni, ahova olyan nagyon igyekezett a bálványimádással – az ígéret földjéről a bálványok földjére, Kánaánból a fogságba, szabadságból a szolgaságba.
Vajon te hova igyekszel nap mint nap? Tényleg boldog lennél, ha Isten egyszer csak odavinne? Ha meglenne minden, amire törekszel és amire vágysz? Ha nem lenne okod sajnálni önmagad amiatt, ami nincs? Olyan jó lenne, hogyha erre a kérdésre a saját életemben most egy határozott „igen”-t felelhetnék. Folytathatnám az igehirdetést azzal, hogy TeSók, rám nézzetek, engem kövessetek, mert nekem nincsenek bálványok az életem homályos sarkaiban – pedig nagyon is vannak. Mindannyiunknak vannak. Megszokott kísérői életünknek, észre sem vesszük már őket, de attól még ott vannak és formálják gondolatainkat, terveinket.
Wittgenstein nagyapa engem arra (is) tanított, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Örökségén felbuzdulva mondom: akihez nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, akivel nem lehet beszélni, az előtt hallgatni kell. Másról lehet beszélni. Máshoz lehet beszélni. Én eldöntöttem, hogy ma nem a bálványok képébe fogom tolni a mikrofont, hanem Istennel beszélek. Nem arra fogok figyelni, hogy kifut-e a levesem, hanem elcsendesedek. Nem válaszokat követelek, hanem megnyílok és fogadom azt a hétköznapi Istent, aki vasárnapomat ünnepnappá teheti. Nem a némákat és holtakat keresem, hanem a Feltámadottat, aki megszólít. Nem az emberi rosszaságot keresem magamban és a világban, hanem Isten jóságát.
Tarts velem, TeSó!
Laskoti Zoltán
