Ezen a világon mindenki Úr, egy szolga van, az Isten (Weöres után szabadon).
Az elmúlt nyárnak ez a gondolat a nagy felfedezése, ráébredése, kigyulladt villanykörtéje a fejem felett. Nem abból jöttem rá ennek az idézetnek az igazságára, hogy felháborodtam az uraskodó világ miatt vagy a farkastörvények miatt, meg amiatt, hogy mostanában mindenkinek „úrhatnékja” van (celeb, megasztár, politikus, szónok vagy bármi módon).
A nyári táborban arról beszéltünk, hogy mennyire alázatos módon szolgált Jézus, az Isten minket, embereket, milyen alázattal itta ki a keserű poharat, tűrte a köpéseket, a kereszt szálkáit, amik belefúródtak bőrébe, a szomjúságot, a magányt, és itt a lényeg, hogy ÉN mennyire NEM. Bizony, én is az idézet első felébe tartozok, uraskodni akarok. Kitűnni a többiek közül, el tudom nagyon könnyedén hordozni, hogy térdecskék hajoljanak meg előttem, vagy legalábbis megroggyanjanak egy pillanatra, látva különlegességemet. Az nem nyugtat meg, hogy mások is ilyenek, hogy mások is arra vágynak, hogy maradandót, nagyot alkossanak, hogy skandáljanak nekik: „Igazad van! Igazad van!” Nem nyugtat meg, mert ha először látod az Isten alázatát, szolgálatát, lábmosását, akkor eszed ágában sincs felmenteni magad. Akkor Jézushoz hasonlítod magad, Ő a mérce, és látva Őt, és magad, úgy érzed, mint egy kis vérszívó bolha, aki élősködik az Isten világán, a tulajdonán, a gyermekein, a testvérein. És könnyen könnybe lábad a szemem felfedezve ezt, mert senki sem akar undorító bogár lenni, még Gregor Samsa[1] sem. És ez a felfedezés, a legjobb dolog, ami megtörténhet; ez a pocsék, nyomasztó érzés a legszebb, amit átélhetünk, mert végre az én térdem remeg meg, én hullok porba, és kívánom – mint szomjúhozó szarvas vizet – az alázatot, azt az alázatot, amiben megélhetem a tisztaságot, a szeretetet, az elfogadást, megélhetem Krisztust. Mert megint csak igaza van ennek a Pilinszky felebarátomnak: „A tökéletességre való iparkodás az Evangéliumban a tökéletes alázatra való törekvéssel egyenlő.” Fűzhetném tovább a saját kis elgondolásom szerint: alázatomban tudok a legboldogabb lenni, mert ekkor kerülök legközelebb Istenhez.
Essünk térdre! Alázkodjunk meg, tapsoljunk mások sikerének, és lépjünk ki a rivaldafényből. „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”. (Fil. 2,3) Nagyon nehéz ebben a hivalkodó, versenyző világban. Nagyon nehéz alázatosnak lenni fiatalon, hiszen a fiatalság legnagyobb kísértése az elbizakodottság, önhittség: különleges vagyok, jobban tudom, egyedül is megy, erős vagyok; „Mi vagyunk az Élet fiai, A küzdelemre fölkent daliák,Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor, Alattunk ez a régi világ!” (József Attila) De értsd meg, fogd fel, hogy térdeid koptatása nélkül nem tudod meg azt, hogy milyen az Isten, milyen a tiszta, igaz szeretet, milyen a boldogság.
Végül utolsó Pilinszky idézet: „Ábel személyében Isten először tünteti ki a gyengeséget, a nincstelenséget, a szerénységet. Az elsőszülött Káin »jogos« büszkeségével szemben a rangtalan másodszülött egyszerű kötelességteljesítését. S ezzel először válik nyilvánvalóvá, hogy az isteni értékrend merőben különbözik a földi értékeléstől.”
Merőben más. Itt mindenki úr akar lenni, csak az Isten hajlandó szolgálni. Ha mégis uralkodásra vágysz, akkor Isten jó, még erre is ad lehetőséget: „Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te URALKODJÁL rajta!”(1 Móz 4,7) Adjon erőt Isten uralkodni a büszkeségünkön, „úrhatnékunkon”!
[1] Franz Kafka Átváltozás c. novellájának főszereplője, aki bogárrá változik egy nap.
Blanár Gabriella
kisgéresi lelkipásztor
