Akarom? Akarod? Akarja?

Beszélgetek Istennel – imában, sóhajban, gondolatban. A kérdés csak az, hogy ez valóban beszélgetés-e? Isten ugyanis egy nagyon különleges beszélgetőtárs, aki mindig különböző módon, helyen és időben (néha kifejezetten humorosan) mondja el a véleményét a dolgaimról, és persze minden esetben meghagyja a szabad értelmezés lehetőségét (hisz igencsak ritkán szakad rám a plafon, ha épp máshogy értem a szavait, mint ahogy azt kellene), amivel én előszeretettel élek is. Így az életemet meglehetősen sok fölösleges és teljesen értelmetlen kanyar, kitérő, zsákutca díszíti, amelyeket esetenként nem, de azért szép számban sajnos még meg is tudok magyarázni, és látni vélek bennük némi értelmet. Sajnos, mivel szép példája ez annak, hogy a beszélgetésem Istennel valójában sokszor nem más, mint egy kedves és barátságos csevej önmagammal.

Mert gondoljunk csak őszintén bele, nem paradoxon kissé, hogy miközben annyi konfliktusom van a környezetemben élőkkel, családtagjaimmal, barátaimmal vélemény-, akaratbeli különbségek miatt, aközben Istennel soha nem kerülök „konfliktusba”, mert az Ő akarata többnyire megegyezik azzal, amit én akarok, kívánok? Így, vagy annak az esete áll fenn, hogy egy fantasztikus, már-már emberfeletti képességgel rendelkezem, ami által teljes mértékben azonosulni tudok Isten gondolataival… Vagy, hogy ennél sokkal egyszerűbb, emberibb, sőt kifejezetten kiábrándító módon, meg sem hallgatom, hogy Isten mit mond erről, vagy arról a helyzetről az életemben, hanem csak elhitetem magammal, hogy amit én jónak tartok, arról az Úr is azt mondja, hogy „ez igen jó”. Ha pedig időközben kiderülne, hogy ez bizony nemhogy nem „igen jó”, hanem kifejezetten rossz, ártó és romboló volt, akkor jön a tökéletes magyarázat: igazából ez által akart Isten tanítani. S ez még valahol igaz is, mert a leckét bizonyára egy életre elsajátítottam, de hogy Előtte épp ezért kedves lett volna a készülődő baklövésem – hát ebben azért kételkedem.

Mert legyünk kicsit őszinték: akartam, léptem, belebuktam – de ez az én döntésem volt, s igazából Istenhez nem sok köze volt.

Dávid és Betsabé esete jut erről eszembe. Ezt a történetet mindig negatív, elrettentő példaként szoktuk emlegetni, de engedd meg Kedves Olvasó, hogy ez esetben pozitív példaként hozzam eléd. Mikor Nátán próféta Dávid fejére olvassa a bűneit, akkor egyszerűen tiszteletre méltó az, ahogy Dávid fogadja a szavait: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12,13/b). Nem mond többet, nem mentegeti, nem próbálja meg kimagyarázni magát, nem akarja elhitetni Nátánnal, hogy ez az egész igazából Isten akarata szerint történt, hisz különben miért látta volna meg Betsabét? Miért épp meztelenül? Miért épp őt, és nem mást? Véletlen lett volna? Ugyan, hisz véletlenek nincsenek… Nem, ő nem kezdi el ezt a játékot, vállalja a felelősséget, elismeri, hogy tette egyedül a saját akaratából, vágyaiból, döntéséből született.

Számomra példás ez a meztelen őszinteség, és szeretnék ilyen őszinte lenni. Jó lenne legalább magamat annyira tisztelni, hogy nem tengődök hazugságokban. Jó lenne Istennel őszintén beszélgetni, s nem csak beszélni. Elmondani, hogy én veszettül akarok dolgokat, de meghallgatni azt is, hogy Isten erre mit mond. S ha válaszát figyelmen kívül hagyva leugrok a szakadékba, akkor elfogadni, hogy megütöttem magam, hogy fáj, s hogy mindezt egyedül magamnak köszönhetem.

S jó lenne erről nem csak beszélni…

Papp Adrien