Képzeld el azt a világot, amiben nincs fájdalom, szenvedés, kín. Nincs háború, nincs féltékenység, irigység, harag. Képzeld el, hogy az emberek új társadalmat alkottak. Igazi egyenlőség van: egyforma ruhát hordanak, egyforma házuk van, ugyanazt az ételt eszik. Nincsenek környezetkárosító autók, mindenkinek egyforma biciklije van. Ebben a világban képesek szabályozni az éghajlatot, így az idő mindig ugyanolyan kellemes. Az emberek olyan egyenlőségben élnek, hogy nincs okuk irigykedni egymásra. A gyerekeket nem a saját szüleik nevelik: mindegyiküket mások fogadják örökbe, nincs kivételezés. Kilenc évesen egy szép ceremónia során kapják meg az első biciklijüket. Aztán felnőve kiválasztják őket valamilyen munka elvégzésére, amiben tehetségesek és sikeresek lesznek a közösség javára. Nyugdíj azonban nincs… Az idős embereket egyszerűen „elbocsátják”. No, persze nem csak az állásukból, hanem a társadalomból is – más helyre költöznek. Ebben a világban az emberek nem emlékeznek a múltra. Nem emlékeznek arra, hogyan törtek ki a háborúk, milyen volt az éhínség, milyenek a természeti katasztrófák, mert ezeket a fájdalmas emlékeket ki kellett törölni ahhoz, hogy mindenki boldog lehessen. Egyformán boldog.
A társadalmat egy döntéshozó testület irányítja, akiknek mindig mindenben igazuk van. Ennek az új rendnek a legfontosabb építőkövei a szabályok: precízen fogalmaznak a beszédben, csak a kiosztott ruhákat viselik, a reggeli gyógyszert mindig beszedik (amely az embert védi a betegségektől), este már nem járnak ki, és sosem hazudnak egymásnak. Ki akarna itt más lenni, elütni a többi embertől? A reggeli gyógyszer által az emberek nem látják a színeket, nincs zene, nincsenek érzelmekre ható dolgok. Hiszen az érzelem miatt az ember gonosszá válhat! Ezt valahogy ki kell küszöbölni, nem igaz? Talán ez elfogadható ár a békéért. Ahhoz, hogy ne legyen gyűlölet, ki kellett irtani a szeretetet is. Valamit valamiért…
Azonban kell valaki, aki tanácsot ad a döntéshozóknak a múlt tapasztalatai alapján. Ő az emlékek őrzője. Egy kis könyvtárban lakik sok ezer könyv társaságában. És most eljött az ideje, hogy átadja az emlékeit egy fiatalnak. Olyan emlékeket, melyek nemzedékekkel előttük történtek. Milyen a hó? Milyen a szánkózás? Milyen a zene? Milyenek a színek? Milyen a karácsonyi ének? Mi az otthon? Mi a háború? Mi a halál?
Szeretem azokat a filmeket, amelyek megpróbálnak egy tökéletes társadalmat elénk tárni, mint „Az emlékek őre” (The giver, 2014) c. alkotás is. Eddig kivétel nélkül mindegyik ilyen film az új rend bukásával végződött… Valóban lehetetlen összehozni a tökéletes társadalmat? Lehetetlen lenne békében és egyenlőségben élni? Hol van az „egyenlőség, szabadság, testvériség?” Vágyunk a hibátlanra, a harmóniára, az isteni rendre. És rá kell jönnünk, hogy egyenlőség nincs, ha van szabadság. Nincs szabadság, ha mindenki egyenlő. A filmek csak azt mutatják meg, amit amúgy is tudunk: az ember által irányított és tervezett rend bukásra van ítélve. A földi élet így szép, ahogy van. De nem véletlen, hogy vágyunk a mennyországra. Nem véletlen, hogy vágyunk Istenre.
https://www.youtube.com/watch?v=m-Awh3sR5dI
Menyus
2 hozzászólás
Engem a trailer nem győzött meg, hogy megnézzem a filmet, de az ajánlód igen 🙂 Köszi!
És, megérte? 🙂