Pár napja voltam egy Pintér Béla koncerten és fura dolgokat éltem meg. Elkezdődött a koncert és zenéről zenére fokozódott bennem egy érzés: üres vagyok. Eddig is tudtam, hogy kicsit ki vagyok üresedve az utóbbi időben, de a hétköznapokban nem tűnik fel annyira az embernek, mikor jár-kel az utcán, jönnek szembe vidámabb és komorabb tekintetek. Itt viszont több száz ember dicsérte Istent, énekeltek, tapsoltak, én pedig, ha még meg is próbáltam magamra erőltetni az éneklést és kifacsarni magamból valami érzelmet Isten felé, akkor is csak a nagy ürességgel találtam szemben magam. Fejben tudtam, hogy rengeteg mindenért lehetek hálás Istennek, hogy Ő szeret, vigyáz rám, megbocsát, és azt szeretné, ha örülnék, közel lennék hozzá, de egyszerűen voltam én, és volt Isten, de nem bennem.
Ebben a tömegben, akik örömmel álltak Isten előtt, már nagyon feltűnt a bennem rejtőzködő elhidegültség. Borzasztóan elkezdett zavarni. Meg akartam tőle szabadulni. Én is örülni akartam, őszinte szívvel dicsérni Istent, valósan átérezve énekelni, hogy a hús-vér templom tényleg Őt dicséri. A fejemben minden érthető volt, csak épp a szívem nem akart együtt működni. Dalról dalra rágódtam, őrlődtem, és próbáltam eljutni Istenhez. Kerestem Őt a szövegekben, abban, ahogy a zenekar átadja magát az érzésnek, a többiekben, pár kárpátaljai ismerősömben, akik a pörgős dal közben lehajolva imádkoztak a padon; kerestem, amiben csak tudtam.
Mit tanultam ebből a fura helyzetből? Az első nagyon fontos üzenet az volt számomra, hogy az üresség nem mindig zavaró tényező. Nem is mindig érezzük akkorának, hogy elkezdjünk tenni ellene. Talán épp ebben igazolódik be az, hogy aki nem közeledik Istenhez, az távolodik tőle. Soha sem szerettem ezt a mondatot, de most már nem tartom annyira idegennek magamtól.
A második tanulság, hogy ha üresség is van benned, vagy távolinak is érzed magadtól Istent, nem kell úgy maradnia a dolgoknak. Nem muszáj addig várni, amíg már nyomasztó lesz, vagy már nem lesz más kiút. Eddig engem sem zavart és szerettem elodázni a dolgokat, de azóta nagyon erősen él bennem, hogy jobb minél hamarabb odamenni Istenhez.
Az nem is kérdés, hogy aki keresi Istent, az meg is találja. Aki éhezik és szomjazik a vele való kapcsolatra, az megelégedést nyer. Számomra nagyon felemelő érzés volt, hogy a koncert végére eltűnt a bennem lévő közöny, tudtam őszintén énekelni. Istennek ez a gyors válasza arra tanított meg, hogy a gyors segítség ne csak pillanatnyi töltetet adjon, hanem próbáljam meg gondosan őrizni ezt a kapcsolatot.
Balázs Tóni
5 hozzászólás
És akkor most hogyan tovább?
Értem a kérdés mögöttes tartalmát… 🙂 Ismersz…Tudod, hogy a természetesség híve vagyok. Majd alakulnak a dolgok,de az biztos, hogy jó volt átélni ezt az egészet. Rádöbbenni a rejtőzködő ürességre és ennek az eltűnésére még inkább. Igyekezni fogok 🙂
Ugyan már teljesen ártatlan kérdés volt.. csak kíváncsi voltam, hogy most valamilyen izzasztó akarás következik-e (ami picit erőltetett) vagy hagyod a dolgokat természetes medrükben folyni (ami meg kevésbé intenzív)… sose tudtam, melyik a helyes, vagy, hogy van-e helyes egyáltalán. Pedig már én is foglalkoztam ezzel. És én is erre jutottam 🙂
A legerősebb gondolatom mostanában a keresztyénségről, hogy NEM erőltetett dolog. Egy természetes kapcsolat, csak épp nem emberrel, hanem Istennel. Ennek meg vannak a maga szépségei és nehézségei is, természetesen. Szeretném az én kapcsolatomat vele minél természetesebben megélni, mégis valahogy elevenen és intenzíven…
Én valahogy úgy képzelem, hogy ahogyan az emberi kapcsolatok sem maguktól működnek, úgy az Istennel való kapcsolatért is tenni kell, mondhatnám úgy is, hogy erőfeszítést. Én nem úgy látom, hogy ettől erőltetett lenne a kapcsolat, „valamit csinálás nélkül” én úgy érzem, hogy csak elméletben vagyok keresztény, ha értitek hogy értem.