https://www.youtube.com/watch?v=M_9jgkTVtWY
„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette…” (1Móz 1,27a)
Volt már veled olyan, hogy úgy érezted, mocskos vagy? Egészen mocskos. Olyannyira, hogy az a hófehér ruha, amit az Istentől kaptál, nemhogy megkopott, megfakult vagy elvétve akadt rajta egy-két folt, hanem egészen-egészen feketévé vált. Koromsötétté, olyanná, amiből te már ki sem látszol.
Sokszor érzem magam rétegesnek, mint Shrek. Elnyomnak és fojtogatnak a bűneim, az aggodalmaim, a meg nem vívott csatáim és a kudarcaim rétegei. Mindezek lassan, észrevétlenül simulnak a lelkemre, egészen addig, míg úgy érzem, letaszítanak a mélybeúgy, hogy én már nem én vagyok. A mosolyom, a kedves szavaim, a türelmem, a szeretetem – csak megjátszott dolgok… S az istenarcom valahol nagyon elvesztem. Elnyelte a világ szennye és én nem tudom, hogy ez az istenarc miképp került a mélybe.
Aztán gyakran azt hiszem, hogy ha becsukom a szemem, és eléggé akarom, és koncentrálok, akkor ezek a rétegek lehullnak, a semmibe vesznek, s én ismét tiszta leszek, szabad. Újra azzá az Isten által teremtett képmássá válhatok…
Mégsem így történik. Legalább is az én életemben nem. Ilyenkor jön a csákány és az ásó, amik élesek, és gyakran fájdalmasak is. Jön az Isten igéje, jön a felismerés, hogy valahol valamit nagyon elrontottam. Persze minél előbb jön, annál jobb. Az én életemben ez sokszor történik a barátaimon keresztül. Gyakran ők világítanak rá arra, hogy valami nem stimmel. Először nem vagyok hajlandó elfogadni, később azonban be kell lássam – nekik volt igazuk.
Most pedig a munkámban érzem, illetve inkább nem érzem a sikerélményt, mint ahogy a munka örömét sem. Mostanság a diákjaim csupa csalódást okoznak. Nem akarnak semmit, nem tanulnak, közönyösek és én azt hiszem, hogy az Isten rajtuk keresztül akar rávilágítani arra, hogy elvesztettem azt az istenarcot, amit tőle kaptam. Az pedig, ami bennem maradt, nagyon véges, limitált dolog. Értem ez alatt a türelmet, a szeretet, a nyugalmat, és még sok minden mást.
Ebből kifolyólag úgy döntöttem, harcolok és megpróbálom visszaszerezni azt az arcot, ami igazán én vagyok. Testéveim, titeket arra kérlek, hogy egy kapavágást ti is tegyetek! Hordozzátok imádságban egymást!
És persze ne felejtsetek el magatokba nézni időről időre! Ne hagyjátok, hogy elnyeljen titeket a világ szennye, mert minél több réteg rakódik ránk, annál nehezebb „kihűlt csillagok hamuja alól” kibányászni magamat, magunkat.
Marofejeva Nelli
