Úton a valódi önmagunk felé

„Isten azonban annyira bölcs, hogy nem merem megkérdezni: »Miért teremtettél ilyennek?«” /Jim Elliot/

Én sajnos, ha nem is mindig mondom ki nyíltan, de magamban gyakran teszem fel ezt a kérdést Istennek.  Mert sokszor érzem azt, hogy nem találom a helyem ebben a világban.

Ahogy körülnézek, azt látom, hogy a legtöbben azért akarunk valamit elérni az életben, vagy megkapni dolgokat, mert a személyes boldogságunkat látjuk benne.  Belegondoltam, hogy én vajon miért vágyom arra, hogy másmilyen legyen az életem? Miért vágyom arra, hogy teljesüljenek az álmaim? Valóban a személyes boldogságom ösztönöz mindezek elérésére?

Bár nagyon sokszor vágytam arra, hogy „rám találjon” a boldogság, és titkon az álmaimtól is mindig azt reméltem, hogy pótolják azt az űrt, amit a boldogság hiányának hittem. Mert távoli céloktól és beteljesületlen vágyaktól tettem függővé, és így egyben ki is zártam annak lehetőségét, hogy a jelenemben éljem meg. Mostanra kezdek rájönni, hogy nem a boldogság az elsődleges cél. Az egy olyan valami, ami a lelkünkben keletkezik, és nincs szükség arra, hogy keressük, hisz minden napunkban ott van megannyi apró történésben, melyeket valami miatt elfelejtünk megélni. Pedig nem kellene mást tennünk, mint más szemmel tekinteni rájuk, és meglátni bennük az értékeset, mely hálát ébreszt bennünk, és ezáltal segít meglátni azt a kegyelmet, szeretetet, mely életünk minden egyes pillanatát átszövi.

Néha olyan érzésem van, mintha Isten arra akarna rávezetni, hogy önmagunkban keressük, ami után kutatunk, mert a válaszokat bennünk rejtette el.

De vajon mit akarhat Ő?

Úgy vélem azt, hogy keressünk, törekedjünk és növekedjünk. Hogy szüntelenül kutassuk a valódi önmagunkat. S mindezt kifogyhatatlan szenvedéllyel és lelkesedéssel, azzal a szent meggyőződéssel, hogy sokkal, de sokkal több van bennünk, mint amennyi jelenleg látszik.

Annyira rettegünk a változástól. Leginkább attól, ami a belsőnkben megy végbe. Félünk máshogyan gondolkodni és tenni a dolgokat, mint a tömeg; félünk új utakat kipróbálni, vagy egy szokásos dolgot önmagunk egyéniségével színezni ki, egyedivé téve ezáltal, mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, mennyit is érünk. Pedig én hiszem, hogy Isten, egy kreatív Isten. Aki nem abban leli kedvét, hogy belenyugvóan éljük a mindennapjainkat, földi életünk végéig kitaposott utakat választva, s ezáltal elnyomva magunkban a vágyat, hogy megtaláljuk a sajátunkat.

Mert talán az élet tényleg hegymászás. MINDENKINEK. Csak vannak, akik már megszokták és félnek elhagyni a völgy biztonságát, habár legbelül ők is érzik, hogy az élet több ennél. És vannak, akik egyszerűen képtelenek a mások valóságát élni, bármennyire is próbálják elhitetni, hogy az a normális, mert legbelül érzik, hogy nekik valami másat szántak. A lelkük mélyén ott lüktet bennük egy álom, egy cél, egy érzés egészen addig, amíg el nem szánják magukat arra, hogy belevágjanak az utazásba. Egy olyan utazásba, amely a valódi önmaguk felé vezet. Mert hiszik, hogy a hegycsúcson valami olyasmit találnak, amely egy életre gazdagabbá teszi őket. Amitől aztán más szemmel néznek a dolgokra. Vagy ami még jobb, rátalálnak a küldetésükre, amiért itt vannak, s a helyükre ebben a világban.

Talán mindenkiben ott él egy ilyen álmodozó, mert Isten mindenki számára különleges életet tartogat; olyat, amelyet nem csak félgőzzel, hanem valódi tűzzel élhet.

Ne próbáld álarcok mögé rejteni azt, ami benned más, mint a többiekben! Inkább dolgozz rajta és változtasd a te valódi értékeddé! „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.”(Róm 12,21) Derítsd ki, miért akarta Isten, hogy ilyen légy! Hogy mi a célja azzal, aki vagy?

A valódi örömünk abban rejlik, ha érezzük a lelkünkben Isten mosolyát, valahányszor azt tesszük, amire rendeltettünk. De kutatnunk kell, méghozzá rendületlen hittel! Mert amikor Isten olyan hitre talál bennünk, melyet ki tud bontakoztatni a mi cselekedeteink és különféle történések által, akkor csak idő kérdése, hogy azt meg is tegye. De megteszi. Hiszem, hogy megteszi!

Dolenai-Balogh Beáta