Hangulattalanul, helyet keresve, magamban szomorú-kesernyésen, mosolyogva a környezethez most nem illő karácsonyi-lázon, mintegy megérkezésként várva a megnyugvást – így kezdődött advent.
Aztán, ahogy egyre gyakrabban villant fel bennem az otthoni színek, ízek, élmények emléke, újra elmélyült az, ami mindig tudott: advent belül kezdődik… Abban a szobában, ahová csak két személy lép(het) be: a Teremtő és a teremtmény… Papa és én.
Nem akarom, hogy úgy maradjak, mint egy üres zacskó, amelyet ide-oda fúj a szél az utcán. Valaki csak megszánja végre, és kidobja a kukába! Lehetséges, hogy csak addig volt szabad, amíg száguldott a széllel?
Neeem… Én nem akarok így szabad lenni. Én meg akarok érkezni!
Azt hiszem, itt az ideje bemenni a szobába, aztán – mikor kijövök – továbbadni az ott hallottakat.
Mert lehet, hogy más is gazdátlan zacskóként lézeng itt-ott…
