Utaim – utaid – utaik

Minden egy rosszul főtt kávéval kezdődött. Legalábbis a lány szerint ez volt az első pontja annak a napnak, amelynek jobb lett volna el sem kezdődnie. Karácsony előtti hajtás, karácsony előtti munkahely-váltás, karácsony előtti nehézségek…

Korábban kelt, hogy időben odaérjen az állásinterjúra; de reggel csak hideg víz folyt a csapból, így hajat már nem tudott mosni, hát összefogta, bár tudta, hogy így előnytelenebb az arca.

Aztán kiderült, hogy a tegnap este – majdnem éjjel – kivasalt szoknyája leesett a fogasról, és összegyűrődött. Újratervezés. A késés lehetősége egyre növekszik, neki pedig pontosnak kell lennie. Túl sok függ a meghallgatástól.

Induláskor nem indult az autója, így kénytelen volt futva megtenni az utat a buszmegállóig. A buszt lekéste, épp az orra előtt ment el…

Áll a lány a buszmegállóban, az utolsó remény-darabkáit szedi össze, közben pörög az agya… Nem az állásinterjúra gondol, bár elvileg az most a legfontosabb és legsürgősebb. Egy kórházi ágy mellett áll, és gyertyát gyújt a kisasztalon lévő adventi koszorún. Az első gyertyát. S amint lobogni kezd a kicsi láng, és ő rájön, hogy hol van, és hogy miért, belül összetörik valami. Megint. Mint, amikor szakítottak. Amikor egyedül maradt. Elvesztett valakit. És most azt a valakit készül elveszíteni, akinek nem szabadna még mennie…

Hirtelen egy kezet érez a kezére kulcsolódni: „Édesem, ideadnád a kézitáskámat? Elfelejtettem kivenni belőle az olvasószemüvegemet…” – hallja Édesanyja hangját.
Milyen jó lenne együtt ünnepelni a karácsonyt, mint régen. Együtt, az egész családdal: örülve, dicséreteket énekelve, eltelve az ünnep békességével.

A lány tudja, hogy ez a karácsony már nem lesz olyan, mint régen. Semmi sem lesz többé olyan, mint régen. Ez a gondolat rontotta meg szájízét, ez a gondolat állt mostanában az Isten és ő közé.

Advent… Várakozás… Elcsendesedés…

Na, most minden van benne, csak épp csend nem! Egyik kedves versének szavait hallja magában: „mosollyal próbálkozom, de elakaszt valami haj-csüggedés…”, és „indulatok fortyognak bennem”.

Legszívesebben kiáltani szeretne, hogy legyen már elég, legyen már vége a fájdalomnak, ami belülről őrli; a félelemnek, hogy elveszít valakit, akit jobban szeret, mint magát. Hogy legyen már minden olyan, mint régen, amikor még mind együtt voltak, és együtt várták az ünnepet: készülődtek, és Igét olvastak, énekelgettek esténként; advent első hetében ő megvette az ajándékokat a szeretteinek, s eltervezték a karácsonyi menüt, és vártak…

Kiáltani szeretne, választ kapni Istentől…

Hallod, Uram? Miért nem teszel már valamit? Miért nem lépsz? Miért nem könyörülsz rajtunk? Tudom, hogy a szenvedés az élet velejárója, de nekünk nem volt még elég? Nem lehetne most egy kis öröm?

És erre persze ott a nyilvánvaló válasz:
„Az én időzítésem nem egyenlő a ti időzítésetekkel.” „Az én utaim magasabbak a ti utaitoknál.” „Csendesedj el, és várj az Úrra…” „Ne félj, mert én veled vagyok!” „Az én békességemet adom nektek…”(…)

Nehéz nap volt. A lány a szobájában van, sötétség veszi körül; csak egy kis gyertya lobog az asztalon, amit készülés közben gyújtott meg még délután. Az utolsókat rúgja szegény – gondolja. Aztán eszébe jut a mai nap, az elmúlt hetek összessége: a sok belső könny, az izgalom, Anyja arca, amikor megtudja, hogy beteg, nagyon-nagyon beteg… A saját érzései, amikor szembesül a valósággal.

Aztán peregnek a napok. Majd a mai nap újraélése: a kávé, az autó, a rohanás, a busz, az Istennel való vitái, a meghallgatás, majd a megkönnyebbülés, amikor kiderül: megkapta az állást; újra a kórház, Édesanyja kedves arca, Édesapja öröme…
Tudja, hogy most várni kell. Minden nap újra kell kezdeni a bizalmat, a reményt, a szeretetet. Minden nap emlékezni, és emlékeztetni az ígéretekre. Minden nap beengedni a világosságot, és világítani, mint ez a kis gyertya az asztalon, ami – lám – betöltötte küldetését…

Magyar Katalin