Telnek a napok, a hetek, és egyre erősödik bennem az a gondolat, hogy kezeim közül kipereg az élet… Elvesztegetek perceket, órákat, magam sem számolom, miből mennyit arra, hogy lehetőleg minden olyan legyen, amilyennek lennie kell az ünnepre, mert végül is karácsony közeleg, nekem pedig békésnek, elcsendesedőnek, felkészültnek kell lennem; és a világ műkészülődését elvetve igazi várakozással kell előre tekintenem és beleérkeznem majd az ünnepbe.
Az igazság az, hogy nekem már ez a mai nap is nagy ünnep. Nincs különösebb oka. Annyit tudok, hogy csak ez az egy van, ami biztosan az „enyém”. A múltam részem, de nem leszek jobban, ha csak vele foglalkozom. A jövőm Istennél van… A jelen azonban, a „homok” érezhető pergése a kezemben… Ez MOST van.
Épp ezért most, advent harmadik vasárnapján, a célegyenesbe fordulva leteszek mindent, ami nyomasztott: az önzést, a kimondott vagy elhallgatott elvárásokat Istennel, másokkal, magammal, a karácsonnyal, az időjárással, vagyis szinte mindennel szemben; leteszem az irigységet, az idő mókuskerekében való szaladgálást, a múlt sebeit… Gondolatban egyenként oda helyezem őket a kereszt alá, vagy a jászolhoz, mert a lényeg ugyanaz: akinek a földre jöttét készülök ünnepelni, az nem december 24.-én fog megérkezni. Az ÚR Jézus Krisztus már itt van, bennem van… A képlet innentől egyszerűbb: ezt a nekem adott napot ünnepként megélve Rá figyelek; és ebből a kapcsolatból táplálkozva ma igyekszem tőlem telhetően egy kicsivel jobban szeretni, türelmesebbnek lenni, többet mosolyogni, és ha kell, sírni a síróval, VAGYIS: megtölteni magamat és ezt a 24 órámat Krisztussal…
