„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1János 4 ,18)
Vannak néha egészen intenzív élményeim egy-egy istentiszteleten. Amikor egy tekintélyt parancsoló, komoly lelkész bepillantást ad a személyes életébe. Amikor úgy igazán emberien megnyilvánul, és ettől az adott pillanatban szinte megfagy a levegő. Nem tudom szó szerint idézni már, de azért próbálom érzékeltetni, hogy mi ragadt meg bennem egy nem éppen érzelgős tiszteletes szájából: Könnyen lemondanak rólam az emberek. Valahogy könnyen eldobják a lelkem, a szívem, és egyszeriben mellőzni kezdenek, mikor én még ragaszkodnék hozzájuk. Gyakran felteszem magamnak a kérdést ezzel kapcsolatban, hogy vajon tudom-e ezek után még szeretni őket? És az az igazság, hogy be kell valljam: nem tudom nem szeretni.
Itt megálltam egy pillanatra. Nem balekség vajon, hogy már nem kellesz valakinek, és te mégis szeretetben megőrzöd őt? Nem pazarlása ez a lelki erőforrásaidnak? És akkor elhangzott egy mondat: „A teljes szeretet kiűzi a félelmet…” A szeretet kiűzi a félelmet. Nem mondom, hogy nekem ez a logikai gondolatmenet gördülékeny volt, ezért elrágódtam rajta. Hogy jön a szeretet a félelemhez? Milyen félelmet? Egyáltalán mitől is félünk?
Logikai levezetésemben arra jutottam (és a szakértők és erre jutnak általában), hogy leginkább a bizonytalanságtól rettegünk és attól, hogy ebben a bizonytalanságban egyedül kell helytállnunk. Ami ezt enyhíti, az nyilván nem a biztos jövő, mert azzal nem rendelkezhetünk, hanem a támogatás. Barátoktól? Társtól? Idegentől? Egyáltalán egy másik embertől? A támogatás tehát attól függene, hogy mennyire szeretnek minket, és mi ezt milyen mértékben viszonozzuk? Bár ez így nagyon emberi, és közel áll hozzánk, viszont e logika mentén a félelmet emberek űzik ki. Az igében azonban nem az alany a döntő, hanem az érzés.
Visszatérve az elejére: aki tehát balekként ilyen indokolatlan módon szeret, az már valószínűleg nem az emberi természetből adódik. Ott már nem lehetsz, és nem is vagy egyedül önmagadban, mert van benned valaki, aki több és tisztább, mint te. Ott már Krisztus van benned. Nem a körülötted lévő emberek űzik el a félelmed, nem az, hogy mások mennyire szeretnek téged, hanem a te szereteted, ami közelebb hozza Krisztust.
Milyen ironikus, hogy épp az ilyen oktalan, nevetséges, balekszeretetben érzed meg magadban igazán Krisztus jelenlétét! Ilyenkor érzed, hogy milyen az, amikor elhagynak és terhed roskadozva viszed, hogy csöndesen és váratlanul átölel az Isten.
Ironikus, hogy ebben a gyengének és még emberi szemmel nézve is alantasnak tűnő furcsa szeretetben tapasztalod meg a teljes biztonság és harmónia érzését; azt, hogy miért űzi ki a szeretet a félelmet. Azt, hogy aki fél, miért nem lehet tökéletessé a szeretetben. Azt, hogy amíg nem tudsz balekmód szeretni, nem értheted meg Jézus cselekedeteit sem. Azt, hogy amíg nem érted meg, hogy ez a balekszeretet a legnemesebb érzés, addig nem is ismered igazán Istent.
Ezért imádkozz:
„Szeretlek Uram, mert Te előbb szerettél,
Teremts bennem tiszta szívet Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem,
Add, hogy ne tartozzak senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja,
Add, hogy szeressek tettetés nélkül,
Add, hogy míg időm van, tegyek jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreim a hitben,
Add, hogy aki kér tőlem, annak adjak, és aki elvesz tőlem, attól ne követeljem vissza,
Add, hogy sose fizessek a rosszért rosszal, hanem aki megüti jobb arcomat, annak tudjam odatartani másik arcomat is, sőt, szeressem ellenségeimet, és mindenkor imádkozzam üldözőimért,
Legyek türelmes, jóságos, távozzon tőlem a féltékenység, kérkedés és kevélység. Ne legyek tapintatlan, ne keressem csak a saját javamat, ne gerjedjek haragra és ne rójam fel a rosszat. Ne örüljek a gonoszságnak, de együtt örüljek az igazsággal. Add, hogy tűrjek el mindent, viseljek el mindent, sose hagyjon el a hit és a remény,
Jöjj közel Uram, mert Nélküled menedékem nincs sehol e földi határon, és adj nekem a Te szeretetből, mert anélkül Uram, tudom: semmi vagyok.”
Sárközi Andrea
