Bűnös? Nem bűnös?

„Egy bűnös sem mentheti fel önmagát, ha ugyanő a bíró.”
(Ambrosius Theodosius Macrobius)

Kritikus időket élünk. Szó szerint…

Szomorúan tapasztalom, hogy nemcsak az Istent nem ismerő világ, de mi, keresztyének is a legtöbb eseményre úgy reagálunk, mint a sünik. Persze, nincs is azzal semmi baj, ha lehetőleg minden oldalról vizsgálódunk, és nem veszünk be mindent, amit elénk adnak. Azonban, mi mindent és mindenkit kritizálunk. Eközben vannak dolgok, amelyeket első látásra befogadunk, és vannak olyanok, amelyek sehogy sem mehetnek át a szűrőn. Kicsit igazságtalan ez.

Vannak emberek, akik azért nem közelednek egyházhoz, gyülekezethez, lelkészhez, keresztyénekhez, mert félnek tőlü(n)k. Félnek, mert azt érzik, nem felelnek majd meg a kritériumoknak. Szerintük a keresztyének többsége annyira topon van, nekik minden olyan jól megy, hogy egy egyszerű és állandóan gondokkal küszködő fickó nem illik közéjük.

Tény, hogy sok embernek torz tükre van rólunk, hiszen csak Isten és mi tudjuk igazán, hányszor vagyunk keserűek, nyomorultak, bűnösök, szomorúak. Ez azonban általában belső körben marad, csak azok tudnak róla, akiknek elmondjuk (ez valahol érthető is), miközben kifelé tökéletességet imitálunk. De mi van azokkal, akik a mi totáltutibiztos magatartásunk, véleménynyilvánításunk miatt azt hiszik, hogy mi sem vagyunk jobbak a világ elvárásokkal teli csoportjaitól? Ez a viselkedésünk, amelyet mi már lassan észre sem veszünk, nem képmutatás-e? Nem egyeznek a szavaink („Mindenki jöhet közénk, bárhogyan is néz ki, bármilyen is!”) és a viselkedésünk („Nem ülhet mellém!”, „Ez még ezt sem tudja, még erre sem képes?!”).

Az egyház legnagyobb ellenségei nem a gyilkosok, csalók, paráznák… hanem a képmutatók. Az okoskodók; a mindig mindent jobban tudók; a sebeiket, gyengeségüket hangosságukkal, igazságuk ismétlésével takargató keresztyének. A vádlók, akik a hibákra vannak szakosodva. Testvérem, mi a baj a látásunkkal? Nem váltunk vakok világtalan vezetőivé? Vagy már annyira elegünk van a saját bűneinkből, a tökéletlenségünkből, hogy már mi is mások hiányosságaira összpontosítunk, hátha így a mieinkről elterelődik a figyelem?

Jósua főpap története (Zakariás 3.) sokszor jár a fejemben. Az idős papban magamat – nem mint lelkészt, hanem mint embert – látom. Azt, aki az élet harcaiban, a magával való küzdelemben elfáradva, poros, koszos, elnyűtt, szakadt ruhában áll az ÚR angyala előtt. Isten szentsége viszont megköveteli a tisztaságot, ezt tudjuk Mózes könyvéből is. A helyzetet fokozza az, hogy Jósua mellett áll a Sátán, akiből csak úgy ömlik a gyűlöletes vádfolyam: sorolja a terhelő bizonyítékokat; a főpap szavait, a tetteit, a mulasztásait, a vágyait. A vádak egytől egyig igazak. Az ember nem is mond rájuk semmit. Csak áll… Ahogy én is tenném. Állnék vagy leroskadnék, és csak sírnék a fájó igazság miatt. Tudnám, ahogy a főpap is, hogy nincs mit mondanom, mert minden igaz. Megtettem ezeket. Milyen szörnyű, amikor az ember saját bűneit hallja hangosan kimondva, egy másik személy által, mások füle hallatára. A Sátán pedig tobzódik, szinte habzik a szája, ahogyan újabb bűnöket hoz elő azt várva, hogy végre sújtson az ítélet, semmisüljön meg az ember, lelke pedig legyen az övé. Érezni a viselkedéséből, hogy szerinte egy ilyen ember nem érdemli meg, hogy éljen!

Aztán az angyal csendet int. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik… Az idős ember tíz évet öregedve, meggörnyedve várja a véget. A Sátán diadalittas: ennyi vád után lehetetlen, hogy felmentés legyen az ítélet. Aztán fordul a kocka: az angyal a vádlót kezdi elmarasztalni. A bűnös ember kegyelmet kap, tiszta, fehér ruhába öltöztetik.

Kegyelem. Ízlelgessük ezt a szót. Jusson eszünkbe, hogy az Atya Jézus Krisztusnak nem kegyelmezett, hogy nekünk kegyelmezhessen! Jusson eszünkbe, hogy hányszor érdemelnénk nem csak elmarasztaló szavakat, hanem súlyos büntetést is a szavainkért, tetteinkért, mégis kegyelmet kapunk. Minden nap! Érdemtelenül!

Van, aki vádoljon minket Isten előtt. Neki ez a lételeme. Ne álljunk mögé, az ő seregébe, hogy rá hasonlítsunk. Sajnos, nem minden „jószándékú” kritika építő, mert van közte cukormázba bújtatott hazugság. Tanuljunk irgalmat, tanuljunk felmentést, tanuljunk fehér ruhát adni a hazatérő tékozlóknak, akik mi is voltunk (és vagyunk időnként).

Vádak és a védelem. Tudod mi a legcsodálatosabb? Hogy nem lehet elég vérengző a Sátán, nem lehetnek elég nyomósak az érveim, hogy ne álljon mellém a Védőügyvédem, Aki – mint a közismert történetben szerepel – saját vérével írja az adóslevelemre: „Fizetve!”

Magyar Kata