Gondolatok a Holtodiglan (Gone Girl, 2014) c. amerikai thriller alapján
(Vigyázat, spoilerveszély!)
A Holtodiglan c. film négy Golden Globe-díj és egy Oscar-díj jelölést kapott. Ez volt az oka annak, hogy meg akartam nézni – vajon mi alapján jelölnek és díjaznak egy-egy filmet? A film Gillian Flynn bestselleréből készült adaptáció olyan profi színészek játékával, mint Ben Affleck, Rosamund Pike és az Így jártam anyátokkal-ból jól ismert Neil Patrick Harris. Közöttük is kiemelkedik a női főhősnő (nem véletlenül kapta Rosamund Pike idén a legjobb színésznőnek járó Oscar- és Golden Globe-díj jelölést is), aki valóban jól alakítja az okos és/de pszichopata feleség szerepét.
Az alaptörténet szerint Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójukra készülnek, ám már az első jeleneteknél érezhető, hogy ebben a házasságban nincs minden rendben. Amikor Nick hazaérkezik, nem találja a feleségét, ezért értesíti a rendőrséget, és azonnal megkezdődik a nyomozás – hiszen a nő elrablására utaló nyomokat találnak. Minél jobban terjed Amy eltűnésének híre, annál több ember csatlakozik a kereséshez. A rendőrségi nyomozás során néhány titokra fény derül, egyre inkább úgy tűnik, hogy Nick megölte a feleségét, és most próbálja menteni a menthetőt.
A film 145 perces, de nagyjából az első óra végére pontosan tudtam, hogy a rendező az orromnál fogva próbál vezeti, és olyan átlátszó a történet alakulása, hogy feltettem a kérdést magamban: hogy lehet ennek majd olyan vége, ami engem is leköt? (Nem is érdemel díjakat!) Végül ez a házaspár – túl a megcsaláson, túl a gyilkosságon, túl a bosszún – olyan helyzetbe kerül, hogy be kellett vallanom: kilátástalannak tűnt a happyend, de még a boldogtalan vég is. Azóta is azon kattogok, hogy szegény Nick, hogy fog ebből kimászni?!
Generációnk egyik óriási problémája és egyben kérdése is, hogyan működhet jól egy párkapcsolat? A film nagyon jól bemutatja azt, hogy miért nem működik a házasság a világban. Kitűnően érzékelteti, mennyire más az emberek és a társadalom megítélése egy kapcsolatról, mint annak megélése belülről. Arra viszont nem ad választ, hogy mitől működhet jól, és hogyan lehetne megoldani ezt a szinte már globális problémát. Nick és Amy házassága öt év után eljut odáig, hogy a feleség láthatatlannak érzi magát a férfi mellett, a férfi pedig más ágyában keresi a boldogságot. Ráadásul az az eszement ötletük támad, hogy esetleg a gyermekvállalás megoldhatja a gondokat. Megszűnik a meghittség, a lángoló szenvedély, a nő nem érzi magát biztonságban, a férfi már nem kíváncsi a feleségére, terheli őket a gazdasági válság is – távolodnak. Teljesen hétköznapi. Hétköznapi, amikor az esti közös program úgy alakul, hogy a férj a számítógéppel, a feleség a notebookkal dolgozik, a gyerek meg a tévé előtt… Nincs közös élmény, nincs beszélgetés, nincs stresszoldás és nincs aktív pihenés sem. Ellenben vannak elvárások: hogy az asztalon mindig időben ott legyen vacsorám; hogy a párom teljesítse házastársi kötelezettségét; hogy a férjem anyagi és lelki biztonságot nyújtson; hogy a gyerekemet nevelje meg az anyja rendesen, és társaságban ne hozzon rám szégyent; ha beteg vagyok, ápoljon. Holtáiglan. És ebből kimarad az, hogy én mit adok neki, ez nem az én holtomiglan tart. Már rég nem az számít, hogy őt mi teszi boldoggá, csak a saját elvárásaim. Immár az egyik vagy mindkét félnek önmaga az elsődleges. Másodlagos, hogy a másiknak mire van szüksége. Ezek után egy lépés, hogy belekényszerítsük egymást ebbe a házasságba, és ha valami nem tetszik, fizikailag vagy lelkileg terrorizáljuk a másikat: csak szexre használom a társam; számomra ő nem jelent többet, mint egy szobalány és/vagy szakácsnő; azt akarom, hogy egyedül viselje az anyagi terheket és sorolhatnánk. Nem veszek tudomást arról, hogy a férjem/feleségem boldogtalan és annak okát sem. Innentől kezdve beszélhetünk bukott házasságról. Az már csak hab a tortán, hogy kifelé a tökéletes házasságot próbáljuk mutatni, míg belülről a kínok kínját éljük meg.
Némileg túl az ötödik házassági évfordulómon és első gyermekünkkel a szívem alatt, bevallom nektek, hogy én még most is hiszek a házasság szentségében. Fájdalmas látni, hogy a legtöbb házasságban nincs ott ez a szentség – a film jogosan tart elénk tükröt, cinikusan megmutatva a csúf valóságot. Vajon rendbe hozható-e az elrontott, félresiklott kapcsolat? Vajon tudunk-e élni a társunkért, és ő képes-e élni értünk? Tudjuk-e jobban szeretni egymást, mint saját magunkat öt év után is, húsz év után is – holtomiglan, holtodiglan?
Menyus
(A Holtodiglan c. amerikai thriller megtekintését a nyomdafestéket nem tűrő beszéd, a gyilkosság, a szexuális tartalmú jelenetek és a nyugalmat megzavaró effektek miatt kizárólag 18 éven felüli nézőknek javasoljuk, saját felelősségükre!)
