Olyan sokat szoktam agyalni azon, hogy a létezésem többé teszi-e mások életét? Hogy a viselkedésemmel, életvitelemmel, tetteimmel hogyan hatok az emberekre? Mit erősítek bennük? Van, hogy az érzelmeim és gondolataim furcsa játékot űznek velem, és bár egyértelmű lenne a válasz, mégis bizonyos helyzetekben hatalmas dilemma számomra, hogy mi a helyes: adni vagy kapni? Úgy is mondhatnám, hogy várni vagy cselekedni? Egy biztos – sértettség, harag vagy bármi más okán –, amíg várunk, addig legtöbbször nem történik semmi, és amíg nem szánjuk rá magunkat a cselekvésre, addig sokan a félelem rabjai vagyunk, mely egy idő után megbénít a jóra való cselekvésben. A szeretet felszabadítja az ember lelkét, ellenben minél inkább elmélyülünk a tétlenség állapotában, a várakozó szerepében, annál erősebb, makacsabb gátak képződnek a lelkünkben.
Szeretni olykor iszonyatosan lélekpróbáló, és talán félünk, mert szinte mindannyian megtapasztaltuk már, hogy együtt jár a sebezhetőséggel. De van ebben az egészben valami furcsa érdekesség. Legyen szó lelki, érzelmi dolgokról vagy életbeli célokról, melyeket el akarunk érni, addig soha nem történik az, amit oly nagyon áhítunk, amíg nem vagyunk hajlandók mi is adni, tenni érte valamit. Ha mi is készek vagyunk szeretni, akkor érdemeljük meg igazán, hogy minket is szeressenek. Viszont ezt másfelől soha nem lehet igazán kiérdemelni. Mert ha valódi, akkor feltétel nélküli is. Mégis, gyakran ahhoz, hogy kapjunk, valamit oda is kell adnunk. Ahhoz, hogy szeretetet érezzünk, el kell engednünk az oly görcsösen szorongatott önérzetünket, önzésünket, büszkeségünket. Egyrészt azért, hogy végre hálás szívvel értékeljük, és ne tartsuk magától értetődőnek mások törődését, s mindazt, amit kapunk. Másrészt pedig azért, hogy végre a mi szívünk is felszabadulhasson. A lelkünket, s az egész lényünket Isten szeretete teszi értékessé és hiszem, hogy a fő rendeltetésünk az, hogy ezt tovább adjuk, megosszuk másokkal. Mert a szeretet értékessé tesz és figyel a másikra. Az egész csak azon múlik, hogy akarjuk-e?
Gyakran nagyon is tisztában vagyunk azzal, mit teszünk rosszul, de mennyivel inkább fontos a tudatosság a jóra való törekvésben. Horace Mann mondta: „Tudatosan kell jónak és nagylelkűnek lennünk, másként elszalasztjuk a létezés legnagyobb ajándékát. A szív, mely túlnő önmagán, kitárul és eltelik örömmel. Ez a belső élet nagy titka. Akkor tesszük a legjobbat magunkkal, amikor teszünk valamit másokért.”
Hiszem, hogy a mi feladatunk nem várni, hogy mások tegyenek egy lépést felénk, hanem az, hogy mi kezdjünk el adni abból, ami nekünk adatott, úgy, ahogyan tőlünk telik. Mindannyian képesek vagyunk szépséget vinni mások életébe. Képesek vagyunk jó érzéseket okozni egymásnak és megértéssel, elfogadóan, kedvesen bánni azokkal, akik körül vesznek minket. S mindezekre nem feltétlenül azért vagyunk képesek, mert a családunkból, környezetünkből ugyanezt megkaptuk, vagy mert így születtünk és mindez ösztönösen árad belőlünk. Hanem azért, mert hiszünk abban, hogy igazán élni csakis szeretve lehet, és egyedül így érdemes!
Bátorság kell hozzá? Talán igen… A lényeg azonban az, hogy soha ne adjuk fel a reményt a hibáink, kudarcba fulladt próbálkozásaink ellenére sem! Mert, aki szeret, az kreatív, és tudja, hogy milliónyi módja létezik annak, hogy ezt kifejezésre is jutassa.
Müller Péter szerint: „Senki sem tökéletes, csak Isten. Mi még úton vagyunk. Amíg úton vagyunk, félünk. És szenvedünk. És tökéletlenül szeretünk. Nem baj. Ez a mi embersorsunk. Szeretni tökéletlenül is gyönyörű.”
Dolenai-Balogh Beáta
