Elhangzott a TeSó Blog fotópályázatának díjátadóján
„Mire megtanultad a nevét, már nyakig voltál benne. Tipegve és csacsogva, zsírkrétákat szagolva és rágva, labdát rúgva, kuncogva és harsányan nevetve hagytad magad mögött a pelenkákat, s léptél be a gyermekkorba.
Észrevetted, hogy a fiúk különböznek a lányoktól, a kutyák a macskáktól, és a füstölt-főtt oldalas jobb, mint a főtt répa. Aztán mindezek közepette rádöbbentél – talán nagyapád temetésén vagy amikor a szüleidet először láttad igazán gondterheltnek –, hogy napjaid nemcsak fagyizásról, tanulásról szólnak. Mindezt életnek hívják, és ez az élet a tied.
Nyarakkal és dalokkal, szürke éggel és könnyel járó életed van. Nem kérted, de kaptad. Egy első nap, egy utolsó nap és köztük még néhány ezer. Hamisítatlan emberi életet kaptál.
Ez a te életed. A te saját példányod, ami senki másé. Sosem fogsz önmagadba botlani az utcán. Sosem fogsz olyasvalakire bukkanni, akinek származása, hajlamai és vágyai pontosan egyeznek a tieiddel. Soha senki nem fogja élni a te életedet. Nem valami padláson porosodó zakó vagy, amely a távozásod után újrahasznosítható.
De mintha valaki a gázpedálra taposott volna: amint eltelik egy nap, már itt is a következő. A múlt tényleg elmúlt és a régi szép idők csakugyan régiek. És visszafelé egy dolgot nagyon könnyű csinálni: okosnak lenni. Rohan az élet, és ha nem vigyázunk, egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy lejárt a vele kapcsolatos próbálkozásunk ideje.
Egyesek nem foglalkoznak ilyen gondolatokkal. Végigrobotolják az életüket anélkül, hogy felpillantva körülnéznének. Élnek, míg meg nem halnak, miérteket nem kutatnak.”[1]
Mi sem azért vagyunk itt, hogy miérteket feszegessünk. Nem azért kezdtük el a TeSó blog írását, mert valami különleges bölcsességünk lenne, amit mindenáron át akartunk adni a világnak – akár kell neki, akár nem. Nem a nagyságra törekedtünk, kicsik akartunk lenni. Heti néhány posztot írni – vagy olvassák majd, vagy nem. Tovább akartuk vinni a TeSó folyóirat örökségét. Ennyiről szólt. És most nézzetek körbe: itt vagyunk 2015 márciusában egy csodálatosan megépített kulturális központban, és a falakat azoknak a munkája díszíti, akik a TeSó blog fotópályázatára jelentkeztek.
Kicsiben akartunk kezdeni, aztán valaki – egy csupa nagybetűs VALAKI – rálépett a gázpedálra. Közös gyermekünk, a TeSó blog szinte kinőtte magát, és mi alig bírunk lépést tartani a növekedésével. Még szép, hogy kinőtte magát – annyian etették! Kereken 33 ember táplálta gondolataival, meglátásaival. Nem érhet minket a vád, hogy csak egyféle étel volt terítéken. Igemagyarázat, elmélkedés, filmajánló, önelemző írások és személyes hit-utak részletei, dalajánló, versek és vallomások (ma már mondhatjuk azt is, hogy coming out-ok). Még szép, hogy egy év alatt ilyen szép nagyra nőttünk!
A fotópályázatot is úgy hirdettük meg, hogy arra gondoltunk: hátha lesz egy-két fotó, ami beérkezik. És most nézzetek körbe: tele vannak a falak azokkal a fotókkal, amiket a TeSó blog ihletett.
Azzal kezdtem, hogy nem a nagyságra törekedtünk, mégis ott lyukadtam ki, hogy nagyok lettünk. Na erre mondaná Szilágyi Domokos, hogy „Hagyjatok békét a logikámnak.” Igen, bizonyos értelemben kinőttük magunkat, mert van egy közös titkunk.
A titok pedig arról szól, hogy akármilyen kicsik legyünk is, változtathatunk a világon, ha azt a keveset, amink van, amik vagyunk, átadjuk Jézus Krisztusnak. Ha úgy kezdtük volna el a TeSó blogot, hogy nem neki akartunk ezzel szolgálni, akkor higgyétek el, mi sem lennénk itt, de ti sem. Amit használt a blog, az az Ő munkája volt. Amiben viták alakultak ki és ami butaság volt, azt csak úgy leírtuk.
Böjt van és ilyenkor mind a protestáns, mind a katolikus, görögkatolikus és ortodox egyházak Krisztus utolsó napjaira figyelnek, illetve a kereszt titkát hirdetik, hogy a halálból élet, az átokból áldás születhet és született értünk. Ez a csodálatos, ugyanakkor sok embert visszariasztó téma a Bibliában, hogy az élethez, feltámadáshoz, győzelemhez csak a kereszten át vezet út. Isten munkájának nagyon sokszor egyetlen látható jele a világban a kereszt. Krisztus sem valami csoda révén ragadtatik el a földről a mennybe, hanem a keresztre kerül.
Éppen ott – ahol a kereszt áll – van közel a feltámadás. Éppen ott, ahol mindenki megzavarodik Istenben, ott, ahol kételkedni kezdenek Isten hatalmában – ott van igazán közel Isten, ott van csak igazán közel Krisztus. Ott, ahol a sötétség hatalma erőszakot akar elkövetni Isten fénye mellett, ott diadalt ül Isten és legyőzi a sötétséget.
Nem hiába köszönünk, mi reformátusok így: „Áldás, békesség!” Aki áldást nyer, a kereszthordozásban is békére lelhet, mert átadja magát Krisztusnak. Békére lelhet még az a szerkesztő is, aki munkája után elfáradva, éjszaka még keresi a megfelelő szavakat, amikkel át tudja adni a gondolatait. Békére lelhet az olvasószerkesztő is, aki – merem mondani, hogy – mindenkinél több TeSó-t olvas. Békére lelhet a honlap kezelője, akit mi mindig hajlamosak vagyunk megőrjíteni. És békére lelhet az olvasó is, aki elolvasva az írásainkat felismeri, hogy a kereszt nemcsak az áldás jele, hanem a közösségé is. A kereszthordozók összetartanak.
Vannak, akik úgy gondolják, a Bibliában kevés szó esik az egészségről, boldogságról, az erőről, s az emberi élet hasonló dolgairól. Az Ószövetségben az ősatyák nem a boldogságot keresik egész életükben, hanem az áldást, ami magába foglal minden földi boldogságot. Ez az áldás a földi élet átadása Istennek, ez az áldás Isten ígéretét tartalmazza. Ez az áldás, amit kapott és kap a TeSó blog – azt a keveset, amink van, Istennek adtuk és Ő sokszorosan fizette vissza nekünk.
Azonban látnunk kell, hogy az Ószövetségben is sokat kell szenvednie annak, aki megkapja az áldást. Ábrahám, Izsák, Jákób és József élete sem lett automatikusan könnyebb attól, hogy áldást kaptak. Mert az áldás sehol sem vezet ahhoz, hogy a megáldottak elkerülnék a szenvedést. A boldogság és a szenvedés, illetve az áldás és a kereszt nem egymást kizáró ellentétpárok. Az Ószövetségben ezért foglalta magában az áldás a keresztet, az Újszövetségben ezért foglalja magában a kereszt az áldást.
Eljöhet a nap, hogy a hitünk cserbenhagy minket. Hogy letesszük a keresztünk és megadjuk magunkat: tovább egy lépést se megyünk, szenvedtünk eleget. Eljöhet a nap, amikor hátat fordítunk a szolgálatnak: soha több karaktert és korrektúrát! Azonban ez még nem az a nap, nem az az óra. Ma hálával nézünk vissza az eddig megtett útra, amit erőfeszítéseink és Isten áldása szegélyeznek. Kutatva fürkésszük a jövőt, Sienkiewicz Péterével kérdezve: „Hová mész, Uram? Mert amerre mész, mi megyünk utánad.”
Vezessen ezen túl is minket a mi Urunk! S akkor lesz jövőnk – blogként, keresztyénekként és magyarokként is. Akkor nemcsak jó fényeket kívánhatunk egymásnak, mi fotósok, hanem miénk lesz Jézus Krisztus, a Világ Világossága. Akkor lesznek még bejegyzések és hozzászólások, viták és megbeszélések. Adjuk Neki ezen túl is azt a keveset, amink van – Tőle megáldva kapjuk vissza, még ha ezzel egy grammnyit sem lesz könnyebb a keresztünk. Azonban lesz kivel vinni, mert a kereszthordozók összetartanak.
Laskoti Zoltán
A kiállítás megnyitóján készült képek ide kattintva megtekinthetőek.
[1] Max Lucado: Élj a lehetőséggel!
