Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige. (Péld 25,11)
Egyik férfiismerősöm egyszer azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy a nők nem tudják befogni a szájukat? Amikor kérdően ránéztem, elmesélte, hogy este fáradtan esett haza, éhes volt, a feje zsongott a sokféle impulzustól, ami napközben érte. Csendre, nyugalomra, feltöltődésre vágyott. És akkor előpattant a párja, telecsicseregte a fejét, és csak faggatta, nyúzta. Persze nagy patália lett a beszélgetés helyett. Sokszor kerül szóváltásba a párjával azért, mert az csak fújja a magáét, és nem veszi észre, hogy nem segít vele. Vagy meggondolatlanul perel, vagy nem alkalmas az időpont, vagy olyan hangnemben teszi, amitől ő rögtön viszonttámadásba lendül.
Nem hiszem, hogy csak náluk probléma ez.
Furcsa, pedig a nőkben van egy érzékeny kis műszer, ami képes letapogatni a másik lelkiállapotát. Egyik erősségünk az empátia, az anyáskodás, a megértés. Hogy lehet az, hogy időnként kikapcsol ez a műszer? Lemerül az akku? Meghibásodnak az alkatrészek? Porszem kerül a fogaskerekek közé?
Bevallom, én sokszor vívódom azon, hogy mit mondjak, hogyan tegyem, és főleg mikor. Kimondva valahogy mindig másképp csengenek a szavak, mint a fejemben. Sokszor bánkódom, amikor gyorsabban jár a szám, mint az agyam.
A szavaknak manapság nincsen nagy értékük. Túl sok dologra kell egyszerre koncentrálnunk, és sokszor egyszerűbb, ha automata üzemmódra állítjuk a nyelvünket. Az agyunkon nem is mindig megy keresztül az, ami a szánkon kijön. Mint amikor az anya főzés közben hallgatja a gyerek beszámolóját.
Aztán ott van ez a mindenki által jól ismert ami a szívemen, az a számon elv. Mintha csakis jó sülhetne ki abból, ha a mindennél csalárdabb, bűnökkel megfertőzött, egymásnak ellentmondó érzelmekkel felfűtött szívünkre hallgatva szól a szánk!
Olyan világot élünk, amikor egyrészt nincs idő érvelni, megismerni a másikat, átgondolni mindent szépen. Másrészt megtanították nekünk, hogy ha erős vagy, üss, ha gyenge vagy, fuss – és ennek megfelelően vagyunk verbális bántalmazók vagy áldozatok.
Nem lenne okosabb néha egyszerűen csak kikerülni a meddő vitákat, megteremteni a megfelelő körülményeket, vagy összeállítani a leghatékonyabb beszédet? Nem lenne okosabb átgondolni a szavainkat?
Honnan tudhatom, mit mikor és hogyan? Magamtól sehonnan. Különösen akkor nem, ha még az indulat is forr bennem. Nem tudhatom, mikor alkalmas az idő, melyik mondat a helyénvaló, és hogyan érem el leginkább a célomat. Én nem tudhatom, de Isten igen. Ahogyan tudja, melyik mondatra, gesztusra van a legnagyobb szükségem épp ebben a pillanatban, ugyanúgy ismeri a társam lelkiállapotát is. Ő kész arra, hogy ebben is segítsen. Én vajon készen vagyok arra, hogy megbeszéljem Vele, ahelyett, hogy automatára kapcsolok?
A filmekből ismerős lehet az ún. Miranda-figyelmeztetés: „Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet kérni, és joga van ahhoz, hogy ügyvédje jelen legyen minden kihallgatásán…” De jó lenne nekünk is gyakrabban konzultálnunk az „Ügyvédünkkel” a megszólalásaink előtt, és nem utána szégyenkezni! De jó lenne mindent megimádkozni, megszűrni, kétszer is átgondolni. Mert minden kimondott szavunk bumerángként tér vissza – vagy visszasimogat, vagy visszaüt.
Tudjátok, hogyan hívjuk a hangok és csendek időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendjét, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt?
Zenének.
Nemrég böjti időszak volt, amikor a nem vallásos embernek is eszébe jut a méregtelenítés, az étrendváltoztatás. Jót tesz az emberi szervezetnek, ha odafigyelünk arra, mit eszünk. És jót tesz az emberi léleknek, ha odafigyelünk a szavainkra. Főleg annak, aki hallgatja.
Tűzzük ki napi célként azt, hogy ma duplán odafigyelünk a szánkra! Döntsük el, hogy nem az indulatunk, hangulatunk, pillanatnyi állapotunk, kedvünk fogja irányítani a beszédünket, hanem átadjuk ezt is az Úrnak! Határozzuk el, hogy gondosan fogunk bánni a hallgatással és a megszólalással.
Hadd legyen minden megszólalásunk zene a fülnek – kitartva a szükséges csendeket, nyomatékot adva a szükséges hangoknak, odafigyelve a harmóniákra.
Olasz Tímea
