A világ egyre torzabb képet mutat a normálisról, ahogyan a boldogság fogalma is furább, idealizáltabb lesz. Talán úgy tűnhet, hogy manapság az emberek sokkal szabadabbak, felszabadultabbak, és emiatt boldogabbak, teljesebbek is,de azok, akik kicsit is belekóstoltak már az életbe, tudják, hogy ez a szabadság sok esetben egyfajta menekülés vagy sodródás.
Mert van, hogy olyan dolgokkal kell az embernek szembe néznie, amivel józan fejjel lélekpróbálóan nehéz, főleg akkor,ha az ember egyedül van.Talán az egyik legnehezebben feldolgozható lelkiállapot a magány. Annak tudata, hogy egyedül vagyunk a megoldhatatlannal, és akárhányan vesznek is körül, nem akad köztük egyvalaki sem, aki képes lenne megérteni, átérezni vagy egyáltalán végighallgatni mindazt, ami ott kavarog bennünk,és amivel nem tudunk már évek óta mit kezdeni.Szinte mindenhonnan az folyik, hogy ha problémád van, akkor valamivel kábítanod kell magad ahhoz, hogy az életben némi örömet is átélhess,el tudd viselni a valóságot, ki tudd zárni a jelent. Szerintem majd’ mindenkinek van ilyen „valamije”, ami egy kis időre egy szebb valóságba röpíti, s elfeledteti, amit nem szeret, ami nehéz..
S minél nagyobb az Isten-hiány okozta homály, annál inkább próbáljuk másvalamivel pótolni azt, Akiről nyilvánvaló, hogy pótolhatatlan. Az Isten-nélküliség pedig nem csupán abból fakadó állapot, hogy még nem ismertük meg Őt. Én sokkal inkább azt a távolságot tartom annak, melyet a bűneink halmoznak fel, ha túl sokáig nem valljuk meg őket Isten előtt. Tudjuk, hogy tud róla, mégsem merjük elmondani Neki. Vagy elmondjuk, de továbbra is az életünk része marad, mert nem akarunk vagy nem tudunk tőle szabadulni, s egy idő után talán maga a lelkiismeret-furdalás az, amely falat von Isten ésközénk.
Max Lucado így ír erről: „Tudjuk, amikor Isten tud valamit. Tudjuk, amikor figyel. Elárulja a szívünk. Elárulja a Bibliánk. Elárulja a tükrünk. Minél tovább menekülünk, annál bonyolultabbá válik az életünk. De minél előbb megvalljuk bűnünket, annál könnyebbé válik a terhünk. Dávid tudta ezt. Azt írta:
»Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim,egész nap jajgatnom kellett.Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed,erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.Megvallottam neked vétkemet,bűnömet nemtakargattam.Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak,és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.« (Zsoltárok 32, 3-5)”
Abban a tudatban nevelkedünk, hogy az életben a dolgokért meg kell küzdeni,de ha a vétkeinkről van szó, gyakran hajlamosak vagyunk értelmetlen, és bizony fájdalmas kitérőket tenni, míg végül el nem jutunk addig a felismerésig, hogy amire szükségünk van, az kezdettől fogva ott volt. Csak annyit kellett volna tennünk, hogy alázattal elfogadjuk, és végre ráébredünk, hogy Isten szeretete valóban ajándék. De ez nem mindig megy olyan könnyedén. Sokszor túl éretlenek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, amit Isten mondani akar nekünk. Vagy talán csak túlságosan távol kerültünk Tőle ahhoz, hogy meghalljuk Őt…
Talán úgy érzed, nem bírod tovább, hogy a valóság túl elviselhetetlennek tűnik;vagy lehet, hogy már eleged van a különféle sérelmekből, kudarcokból, az elvárások teljesítéséből, a felgyülemlett, mindennapi stresszből és csalódásokból, melyeket te okozol másoknak vagy amelyekben neked van részed. De bármi történjék, akármilyen kétségbeejtő legyen is a reménytelenség, mely pillanatnyilag körülvesz, bíznunk kell abban, hogy Isten mindig tartogat egy újabb esélyt az újrakezdésre. Még egy lehetetlennek tűnő, de Belé vetett hitünkkel életre kelthető csodát, mely újra bizakodással, örömmel tölti meg napjainkat.
„Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan és megdicsőítem őt.” (Zsoltárok 91:15)
Dolenai-Balogh Beáta
