Ha beírom a keresőbe a halál szót, akkor az Enter billentyű megnyomása után bizony feketébe borul a képernyő. Ilyen sötét a halálról alkotott képünk is. Kerülendő beszédtéma, gondolatnak sem kívánatos.
Rosszul viselem a temetéseket (de ki nem…). Örökre fáj az a seb a szívünkben, amit egy szerettünk elvesztése okoz. Minden temetési szertartás erre a hegre emlékeztet, az értelmet pedig megoldhatatlan feladat elé állítja. Nem foghatjuk fel a végtelent, de nem vagyunk képesek saját létünk végességét sem felfogni.
Kívül-belül sötétbe öltözött emlékező tömeg, közeli és távolabbi rokonok, ismerősök. A temetés napján talán az is megtiszteli az elhunytat jelenlétével, aki életében ezt elmulasztotta megtenni. Sok virág, koszorú, egyszerűbb vagy díszesebb koporsó, az utolsó út. Külsőségek, amelyek után a föld mélysége, a fa koporsófedélre hulló rögök hangja mindannyiszor ugyanolyan. Ennyi? Ennyi volt? Hogyan lehetne felfogni azt, hogy valaki mosolya soha többé nem létezik a világon, hangját nem hallhatjuk többé? Hogyan érjem fel értelmemmel, hogy nem léteznek többé a gondolatok, amelyek az eltávozott tetteit, szavait formálták; hogy az ő története most megszakad, s az én történetemnek sem lesz többé része? Talán nem lehet felfogni. Elfogadni lehet csak, hogy az életem eggyel kevesebb szereplővel folytatódik – talán az egyik főszereplő nélkül…
Kucorog a lélek, újra és újra megkísérli a lehetetlent: feldolgozni a hiányt, ami mindent elborít, a „nincs”-et, amitől értelmét veszti minden, ami „van”. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…”
Egyedül vagyunk a „nincs” gyászában. De valóban egyedül? Mit mond erre Isten? Hol van ilyenkor Ő? Miért hagyta, hogy mindez így történjen? Néhány évvel ezelőtt a hiánytól parányira zsugorodó, érzéketlenségbe merülő lelkem annyi kérdésre keresett választ. De az újra és újra futó gondolatkörök végül egy felismerésben koncentrálódtak: nem az én történetem! A szerettem halála az ő történetének, földi létezésének utolsó eseménye. Bármennyire is nehéz elfogadnom, akárhogy is fáj, hiába fonódott össze létezésemtől fogva életünk fonala – nem én számítok. Az ő életében akkor jött el távozásának ideje, ezért hagyta Isten, hogy megtörténjen. Nem lehetett másképpen, így kellett történnie. Később már éreztem, hogy Isten engem sem hagyott egyedül a fájdalomban – vigasztalt, gyógyítgatta a sebeimet, segített elfogadni, és a legnagyobb reményt mutatta meg nekem, a feltámadásét.
Néha úgy szeretünk válogatni Isten kijelentéseiben. Ami tetszik, azt elhiszem, ami kevésbé, azt már nem. De ha elhiszem Neki, hogy szeretete mindenhová kísér, ha tapasztalom, hogy naponta velem van örömömben, szomorúságomban is – akkor miért nem tudom hinni, hogy a temetésen lejátszódó események NEM az élet utolsó akkordjai, csak egy szimfónia első tételének záróhangjai? Ha nem hiszem ezt, akkor húsvét harmadnapja sem üzen nekem semmit, üres népszokás marad tojásokkal, nyulakkal és sonkával. Ha ezt nem hiszem, akkor a világ legnagyobb tettét vonom kétségbe, hogy Isten Fia meghalt értem, de feltámadt a harmadik napon! Ezért lehet reménységünk nekünk is a feltámadásban.
A végest és a végtelent is nehezen veszi birtokba az elmém. A tudat, hogy az élet véges, s utolsó felvonása egy fekete gyászmenet – ijesztő. Az viszont, hogy az élet végtelen, azaz örök, emberi szemmel nézve lehetetlen. Érteni nem, csak hinni tudom, hogy a halál a Teremtőm kezében nem büntetés, hanem olyan része csak az életemnek, mint a születés. Megérkezem a világba, a másik kapun pedig távozom. A két ajtó közötti tér csak egy része az útnak, amelyet nekem szántak. Istennek a halál nem akadály terve teljesítésében, hanem eszköz – kapu egy másik, Vele örökké tartó életbe.
Kiss Julianna
1 Hozzászólás
Köszönöm! 🙂