Néha elképzelem, hogy milyen anya lennék.
Az én anyukám nagyon erős asszony. Tőle tanulom meg, hogy milyen méltósággal viselni az élet nehézségeit Sosem volt velem elfogult, kioktató, ahogyan most sem az. Csak figyel. Nem ad direkt tanácsokat, bízik bennem. Tőle örököltem szarkazmusomat, szilárdságomat, érzelmi stabilitásomat is.
Nem tudom, hogy ti mikor beszélgettetek utoljára úgy igazán édesanyátokkal. Amikor nem ügyekről, nem a napról, nem jelenségekről, hanem a lényegről folyt a szó. Az életről, meg érzésekről; arról, hogy ki hogy van. Mikor kérdezted meg őt utoljára, hogy épp mi nyomja a szívét, vagy mi feszíti belülről.
Pedig a konyhaasztalnál a délutáni kávézás közben született életbölcsességek a legszebbek. Amikor ülünk anyuval, én mondom, ő mondja, és akkor tudjuk, hogy egyikünk sincs egyedül.
Ismerek egy másik anyát, akit úgy hívnak, hogy Jablonczay Lenke. Ez az asszony nagyon értett ahhoz, hogy filozófusokat is megszégyenítő módon és mélységgel adja át lányának egy egész élet tapasztalatait, egy különleges teremtés kialakult, de formálódó gondolatvilágát. Ez által ő is csodálatos, megismételhetetlen, különleges emberré vált: Szabó Magdáról van szó.
Most Jablonczay Lenke gondolatait tolmácsolnám úgy, hogy anyukám és a saját gondolataim is a sorok közé vegyülnek a délutáni konyhaasztal mellől.
Jönnek majd események. Kudarc ér, óriási. És akkor majd úgy fogod érezni, hogy semmire se vagy jó. Hogy kevés vagy mindenhez, és nem is érdemes már semmibe se belefogni.
Jönnek majd emberek, akiknek nem kellesz. Akik lemondanak rólad, vagy egyáltalán tudomást sem vesznek rólad, pedig te elismerést vagy szeretet vársz tőlük.
Jönnek majd olyan időszakok, amikor látszólag minden rendben van, de valamiért mégis szomorú vagy, félsz, szorongsz, és nem érted honnan jön. Ez a weltschmerz. Welshatrs. Világfájdalom. Megszáll, és nem tudsz vele mit kezdeni.
Jönnek majd események, amikor senki sem hibázott, mégis minden összeomlik. Lesz halál és betegség és tragédia.
Ezek mind előhalálok. „Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a Jóistentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta… Sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz.”
A körülményeket nem változtathatod meg. Dolgok történnek, és Isten tervezi őket. De tudnod kell, hogy hogyan viselj mindent méltósággal!
Ilyenkor hozhatsz jó döntéseket: hogy nem állsz bosszút, hogy nem ügyeskedsz, akkor sem, amikor borulnak a dolgok. Hogy te tisztán játszol, és vállalod a következményeket. És nem hibáztatsz senkit, főként magadat nem.
Felismerheted mások előhalálait, és segíthetsz egy bárgyú mosollyal, hogy „ez is próbajáték a nagy fináléra, itt még senki sem sérül”.
Elfogadhatod. Nem tűrés, nem viselés. Nem vihar, nem erőltetett nyári napsütés. Tavaszi hajnal – halványan, erőtlenül, de szépen és tiszteletre méltóan.
Hálát adhatsz Istennek. Mert Ő a tervét és a te életedet továbbra is formálja, csak készít. És Ő nem okoz csalódást. Lehet, hogy a saját reményeidben csalódtál, de az csak „földiekkel játszó égi tünemény”. Ő eltervezte már, és végzi. Te csak bízzál!
Ilyen egy kávézós beszélgetés.
Édesanyámtól tanultam. Nagymamáimtól tanultam. Dédmamáimtól tanultam. És mások anyáitól és nagymamáitól és dédmamáitól is. Mert ezek az anyák csodálatos lények.
Sárközi Andrea
