Talán nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy mikor bemegyek egy templomba és körülnézek, a fények megfigyelése után rögtön az ötlik az eszembe, mennyi szót hallhattak már ezek a falak. Vallásos szavakat, szavakat, amiket komolyan sem vettek, elhamarkodott és át nem gondolt szavakat. Ahogy felmérem a falak vastagságát, megkérdezem magamtól: vajon a gyülekezet kimondott szavai, megtartják-e a közösséget? Vagy csak olyanok, mint a vastag gipszkarton falak – nekik lehet támaszkodni, de beszakadnak és fény derül az ürességre.
Mióta beszélni tudunk, átérezzük, hogy szavaink meg kell tartsanak minket, azaz hiteleseknek kell lenniük. Erről beszél Kányádi is: minden szót be kell gyűjteni, mert az a nyelv, amely veszít szókincséből, kötőanyagából veszít.
Elhangzanak a szavaink az élet kezdetén a templomban . „Hitben nevelem és neveltetem …” – aztán mégis ott van a rengeteg szülő, akik az iskolát és a gyülekezetet egyfajta csirkekeltető inkubátorként értelmezik. Beteszik egyik végén a kisgyermeket, a másik végén kijön a megnevelt, jól tanított, tisztességes keresztyén fiatal. Vajon a gyermekeink mit gondolnak rólunk, mikor megtudják, mit fogadtunk meg keresztségükkor?
„Hiszem és vallom …” – konfirmáció alkalmából ezer és ezer konfirmandus fiatal mondja el ezt a fogadalmat a Kárpát-medencében. Aztán mégis, beszélünk elkallódó ifjúságról, céltévesztésről és helykeresésről az egyházon belül. Ki nincs a helyén? A konfirmandus, a szavai, vagy azok, akik gondját kellene viseljék, támogassák?
„Kérünk és intünk, hogy Isten kegyelmét hiábavalóvá ne tegyétek …” – úrvacsoráról úrvacsorára kérlel az apostol, hogy vegyük nagyon komolyan az egyszer adatott kegyelmet, mintha nem lenne „B variáció”, mintha nem lenne következő úrvacsora. Ezen áll vagy bukik az örök életed – hogy most van-e közösséged Krisztussal, vagy csak felelsz a kérdésekre. Nem történik semmi, csak továbbmész – hiábavalóvá teszed a kegyelmet. Mi lesz, ha utoljára?
„ … szeretem …” – talán az a legkiábrándítóbb, mikor azok, akik Isten színe előtt állnak, kimondják egymásnak, hogy szeretik egymást, mégsem látom később nyomát sem az életükben ennek a szeretetnek, szerelemnek. Ennyit érne ez a szeretet? Kell ezt a szeretetet Isten elé vinni, egy családot alapozni rá?
Mennybemenetel ünnepe van, ismét Kányádi szavaival élve: annak az ünnepe, hogy itthon van az Isten. Jézus Krisztus nem azért ment mennybe, mert besokallt a tanítványok értetlenségétől, a választott nép nyilvánvaló hitetlenségétől és gonoszságától és itt hagyja ezt az idegen világot – a helyében én ezzel nem vártam volna egy percet sem. Ő azért ment át a dicsőségbe, mert ott a helye az Atya jobbján. Mert ez az Ő világa, ahol itthon van és ahol vezetni akar minket, Igéjével és Szentlelkével.
Szavak: ez mindenünk – mondja Samuel Beckett, és igaza van. Ez mindenünk. De a világ teremtője is azt választotta, hogy szavak, gyarló bűnös emberi szavak által jelenti ki magát. Pál apostol után szabadon tetszett neki, hogy felhasználja az igehirdetés bolondságát, hogy te meg én üdvösségre jussunk és közölje magát az emberrel. Mindennapi szócsömörben élve csak csodálni tudom ezt a türelmet és kegyelmet …
Kegyelem, hogy még nem omlottak ránk a templomok és még nem roskadtak össze a közösségek, mert az őszinte hitből fakadó fogadalmak és ígéretek mellé odaáll Jézus, aki összetartja gyülekezeteinket és életünket. Ő beszél a szavak helyéről és fontosságáról, mikor azt mondja: „Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk 13,11) Vannak olyan szavak, amiket nem magunkért kell kimondanunk, amire ő indít minket és nem is tudnánk nem kimondani őket, maguktól akarnak kibújni belőlünk. Ez a „nem ti vagytok, akik szóltok” kegyelme. A pünkösd kegyelme. Az enyém és a tied, hogyha szoros közösségben maradunk a mi Urunkkal.
Vannak elhallgatni való, elmondható és elmondandó szavaink. Különösen ma emlékezzünk erre, mert minden szó, amit Isten színe előtt állva mondunk és gondolunk, tanúskodni fog mellettünk vagy ellenünk. És ha elnémulnak azok, akiknek beszélni kellene, a kövek fognak kiáltani helyettünk, Isten igazsága nem maradhat néma a világban. Te mit tennél, ha a templomfal elmormolná betartatlan ígéreteidet, szavaidat? Visszaszívni már nem lehet, megbánni még igen. Egyszerűen. Kevés szóval. Még.
Laskoti Zoltán
