„Három hónapja elköltöztem otthonról – mondja a férfi, és a szemében tengernyi szomorúság. Aztán megrántja a vállát: – De hát komoly hívők is elválnak mostanában…”
Nekem se kellene sokat gondolkodnom, hogy felsoroljak tíz tönkrement keresztyén házasságot a közelmúltból. Némelyiket sziklaszilárdnak hittem, példaként emlegettem. Persze, honnan is tudhatja más, hogy mennyi szenvedés után lett megváltás az a válási határozat? Bármelyik felet hallgatom, mindkettő meggyőzően érvel. Legbelül mégis görcsbe szorul bennem valami, és legszívesebben megráznám mindkettőt: Mit műveltek, ez lett abból a nagy szeretetből, ami annak idején hegyeket mozgatott? De ehelyett csak magamat ostorozom: Tessék, erre vágysz te olyan nagyon! Azt hiszed, a te házasságod más lenne?
Ülök az esküvőkön, és nem tudok már felhőtlenül örülni. Miközben a pár csillogó szemmel mondja az eskü szövegét, én azt latolgatom magamban: vajon meddig fog tartani a „szeretem” korszak? És vajon mi lesz az, amit az eskü szövege elfelejtett lefedni? „Vele megelégszem…” – hacsak sok év után nem találok valakit, aki végre férfi/nő számba vesz; ha nem változik meg; ha nem kezd el inni; ha az anyja pokollá nem teszi az életünket; ha nem fog kifelé kacsingatni a házasságból; ha nem kell ezerszer beszélni arról, ami végül úgysem változik meg…
Az esküvői felkészítésen a lelkész el szokta mondani, hogy a házasságban vannak kapcsolatpróbáló, nehéz időszakok, de Isten át tud segíteni a döccenőkön. És a párok bólogatnak, hiszen ezt jól tudják. Aztán eltelik néhány év, és már egy másik ember kezét szorongatva fogadják meg, hogy „holtomiglan vagy holtáiglan”; vagy pedig a házasság intézményétől megundorodva élik a maguk kötöttségektől mentes, szabad életét; vagy a templomból kimenve úgy viselkednek a másikkal, ahogy az állattal sem bánik egy jóérzésű ember.
Kövezzetek meg, de én nem hiszem, hogy ez normális! Valami óriási baj van a házasságokkal!
Egy istenfélő szülő nem hagyja el a gyerekét akkor sem, ha az sorozatosan maflaságokat követ el. Küzd és harcol vele és érte, mert csont a csontjából, hús a húsából. De hát nem ugyanezt mondja Ádám is Éváról? Az Ige pedig hozzáteszi: és lesznek ketten egy testté. Hogy lesz akkor abból az egy testből újra kettő? Amit Isten egybeszerkesztett, azt az ember miért választja szét? Megteheti, mert ő az egyik eleme a szerkesztésnek?
Mielőtt bárki félreértene: nem az elváltakat akarom bántani. Nem ítélem el, nem kárhoztatom őket, nem gondolok rosszat róluk – nem vagyok olyan helyzetben, hogy megtehetném. Egyszerűen csak sír a lelkem miattuk. És féltem azokat a házasságokat, amik még (látszólag) virulnak.
Legszívesebben belekiabálnám a világba: Isten népe, térj már magadhoz! Nem látod, hogy a sátán kikérte a családokat? Ha ennyire törékenyek a kapcsolatok, nem kellene jobban vigyázni rájuk? Miért nem arról beszél a házasságod, hogy hogyan is képzelte el Isten az emberi kapcsolatokat? Jobb tovább rontani a statisztikákat ahelyett, hogy megmutatnád, az elromlott kapcsolatokban is van, lehetséges, szükséges feltámadás? Hogyan lehet hangosabb a valamikor létezett „én”, mint az aktuális „mi”? Nem lehet átbeszélni, átimádkozni a problémás részeket, amikor elkezd szétcsúszni a kapcsolat? Csak akkor kell már vakarózni, amikor a másik kimondja: „nem bírom tovább?” Nem veszed észre, hogy ez nem csak rólad szól? Isten országa sérül azzal, ha engeditek széthullni a házasságokat. Hiszen ezek a gyülekezet alapjai.
Nem tudom, hol tart a te kapcsolatod.
Talán lelkes szingliként reménykedsz benne, hogy találsz valakit, aki meglátja a lelked mélyén rejlő kincset, aki mellett kiteljesedhetsz, aki életed értelmévé válik, és akit ezért aranytálcán készülsz hordozni életed végéig.
Talán a „Te tedd le!” korszak kellős közepén vagy, rózsaszín felhőcskék vesznek körül, szíveket rajzolsz mindenhová, órákat csacsogsz a kedvessel, és meg vagy róla győződve, hogy örökké együtt lesztek.
Talán „bonyolult kapcsolatban” vagy, az „inkább veled, mint veled se” állapotban.
Talán te is túl vagy egy válási procedúrán, bántottál és bántottak, a szíved ezer darabban van, és a korábbi párodhoz csak egy „régen volt, igaz sem volt” kapcsolat fűz.
Vagy talán már csak fényképekről néz vissza rád a társad, és egy sírhoz viszed a virágot az évfordulóitokon.
Biztos vagyok benne, hogy nincs az a könnyekig megható szentszöveg, ami meg tudna győzni arról, hogy ne bánj könnyelműen a jelenlegi vagy eljövendő házasságoddal.
De hadd kérjek valamit!
Légy hálás azért az emberért, akit Isten társadul adott! Gondozd a kapcsolatokat! Ne engedd a sátánnak, hogy elvakítson ilyen-olyan érzelmekkel, hogy szétdobáljon benneteket, hogy tönkretegye azt, amit Isten álmodott rólatok! Becsüld meg a párodat, akármilyen is! Tűrj vele, szenvedj vele, élj szentül vele, és ne hagyd el hitetlenül!
Harcolj! Harcolj! Harcolj!
Vele. Mellette. Érte.
Tedd meg ezt magatokért, a családért, amit rátok bíztak!
Tedd meg ezt Istenért, aki hallja a fogadalmakat, és aki hűségesen kitart melletted akkor is, amikor nem érdemled!
És tedd meg ezt a sok száz hívő ismerősöd kedvéért! Azokért, akik időnként sírva hajtják fejüket a párnára, mert (még vagy már) nincsen társuk, akivel osztozhatnának rajta! Ne fokozd azzal a keserűségüket, hogy neked van, de nem értékeled! Tedd meg a hitben gyengébbekért, akik tőletek tanulják a problémamegoldást. És azokért, akik szeretnék hinni, hogy a hármas kötél mindent kibír. Add vissza a reményüket, hogy meg lehet öregedni egymás mellett, szeretetben, kölcsönös tiszteletben, megértésben, és nem csak a népmesében élnek a párok boldogan, míg meg nem halnak…
Olasz Tímea
14 hozzászólás
Hiszem és vallom, hogy a kapcsolat minden szakaszában meg kell lennie az elköteleződésnek, a kitartásnak.
Másfél év után hagyott el a párom és nagyon hirtelen új kapcsolatba lépett. Nagyon bántott a dolog, mert nagyon szerettem őt, ragaszkodtam hozzá. Közben tudomásomra jutott, hogy milyen megalázó dolgokat művelt velem (zsákba csomagolta a holmimat és kirakta). Többek között emiatt nagyon megharagudtam rá, ezért később sokat bántottam, beszólogattam neki, szerettem volna elérni, hogy kérjen bocsánatot azért amiért ezt megtette. Ő erre nem volt hajlandó, sőt, most már ő bánt engem, valahányszor szóbaállunk.
Nem szeretném helyreállítani a kapcsolatot, csak annyit szeretnék, hogy bocsánatot kérjen és hogy ne úgy nézzen rám mint egy gyilkosra.
Apropó bocsánatkérés. Valamiért az emberek túlnyomó többségének igencsak nehezére esik megtenni. Inkább meghalnának mintsem kimondanák: hibáztam. A sebek mélyítése helyett gyógyítani lehet azokat akkor, ha ezt mondjuk: nem akartalak megbántani, ne haragudj. Miért olyan nehéz megtenni ezt?
Miki, te is bántással válaszoltál a bántásra. Ha te emberi módon próbáltad elintézni a dolgot, hogy várhatod el a párodtól, hogy ő isteni útra terelje? Mert azt azért látni kell, hogy a bűnfelismerés-bűnbánat-megbocsátás folyamata túllép az emberi dimenziókon. Egyáltalán nem természetes emberi tevékenység annak elismerése, hogy adott pillanatban a rossznak engedtem. Mint ahogy a sérelmek elengedése sem. De csak gondolj arra, hogy Isten felé a mi részünkről hány bocsánatkérés érkezik. Mégsem csap belénk a nyilával. Próbáld isteni irányba terelni a dolgot, és ki tudja, talán a másik oldalról is ezt kapod vissza.
Tetszett a cikk,magam is abban a helyzetben vagyok hogy a kapcsolatom a csőd szélén áll.Gyermekek vannak,a párom mégis időnként félrelép.Most gyermek mellett történt meg a dolog,és azt érzem nincsen tovább.Ő nem akar elhagyni,akar engem,minket,legalábbis ezt mondja,és azt hogy többé nem teszi.Beleegyeztem,de mindennap szenvedek és nem tudok megbocsátani,ami miatt meg lelkiismeret furdalásom van mert tudom hogy meg kellene.Még akkor is ha elválnánk.Nem lehet rá számítani,nagyon önző is,de akkor is azt érzem,hogy foggal-körömmel harcolnék érte,értünk,de több megcsalást már képtelen lennék elnézni.Most már attól is félek mi van,ha valami nemi betegséget hoz haza,sajnos egy ismerősömmel megtörtént,és ez már nem játék.Mit tegyek? Mit tehet ilyen helyzetben egy keresztény?
Klára, ez egy borzasztóan nehéz kérdés. Könnyű a kispad széléről bekiabálni a megoldásokat, de ezt a harcot neked kell megvívnod. Csak azt tudom mondani, ami az ezévi igém is volt: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít”. Becsülöm benned, hogy ezek után is foggal-körömmel harcolnál, sokan már az első esetnél veszik a kalapjukat. Nem merem azt mondani, hogy imádkozz, és nem lesz több félrekacsingatás. Én magam is nagyon sokszor ígérgettem, fogadkoztam Istennek, és pontosan tudom, mennyire sikerült betartani. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert erősebb volt a kísértés, mint gondoltam. De az az Isten, aki minden egyes alkalommal megbocsát, és formálja a szívet, az segíthet neked is: felülírhat benned minden fájdalmat, adhat bölcs megoldásokat, megpuhíthatja a párod szívét, visszaadhatja az első szeretetet – bármit megtehet. Tartsd Vele a kapcsolatot, hiszem, hogy Ő képes kihozni benneteket ebből a gödörből. Egyedül Ő képes, de Ő képes.
Nagyon, nagyon, nagyon sok megbocsátásra van mindannyiunknak szüksége a másiktól. Az évek során rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy vannak rossz tulajdonságai a társamnak – de nekem legalább ugyanannyi van, ha nem több. Nem vagyok különb, nem vagyok jobb keresztyén nála. Amit nehéz gyakorolni, az a feltételek nélküli szeretet, amit azért teszek, mert a másiknak szüksége van rá. (Azért szeretem, mert szüksége van rá. Persze nekem is, de most nem erről beszélek.) Ezt tanulhatjuk meg Krisztustól, ezt az indulatot, amit magyarázni nem lehet. Ha a kritikus 7 éveken átjutunk, (nagyjából ennyi időnként kerülnek krízisbe a házasságok), illetve ezt tudatosítjuk magunkban és átküzdjük rajta magunkat, ha meghozzuk azt a jelentős döntést az életünkben, hogy vele AKAROK élni, ha időnként őszintén elmondjuk és éreztetjük a másikkal, hogy vele, mellette szeretnék maradni, és nem a hibáira, hanem az erősségeire koncentrálunk, megdicsérjük, bátorítjuk, biztatjuk és sokat imádkozunk érte, akkor meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb az esélye annak, hogy együtt akarunk majd megöregedni. Nagyon sok krízis volt a kapcsolatunkban, de 30 éves házasok vagyunk, és továbbra is ki AKARUNK tartani egymás mellett. Ez egy lényeges és határozott döntés, amit egyébként először a férjem hozott meg. 🙂
köszönjük a hozzászólást, Enikő! Áldja meg az Úr ezt az AKARATi döntést, támogassa mindkét oldalról! 🙂
Lassan 3 ève èlek házaságban ès koszonom Istenek mindent a rosszat is meg a jot is
Köszönöm a cikket – és a hozzászólásokat. Ritka manapság, hogy valaki ne a „fő áramlatban” keresse a megoldást a problémákra. Ma ezek a divatos kifejezések: „megtalálni/kiteljesíteni önmagamat”, „nekem is van jogom a boldogsághoz”, „csak megtörtént, de hidd el, nem jelentett semmit”, „a szerelemnek nem lehet parancsolni”… Nincs ebben a „bölcsességben” semmi, ami nem az „én”-ről szólna. Pedig a házasság nem „én”, hanem „mi”.
Az „én” akkor fog kiteljesedni a kapcsolatokban, ha illeszkedik a „mi”-be. Ha a hobbimban megtalálom azt a pontot, ami a másik számára is jó, értékes, érdekes. És az ő hobbijában is megkeresem, ami számomra kellemessé teszi.
A „boldogságot” akkor fogom megtalálni, ha nem keresni, hanem adni akarom.
A „megcsalás” nem ott kezdődik, hogy teszek valamit – hanem ott, hogy gondolok valamit. És nem akarok szabadulni a gondolattól, mert az nem árt senkinek. De igen, árt. Hosszú távon a dédelgetett gondolati félrelépés megöli a házasságot. A nyilvánvaló tett pedig igenis jelent valamit. Lehet, hogy nem azt, hogy a másik partner fontosabb nekem nálad, de azt igen, hogy én a magam számára fontosabb vagyok nálad, sőt fontosabb a gyerekeknél is. És elvárom, hogy te és a gyerekek is fontosabbnak tartsatok engem magatoknál.
És, igen, a szerelemnek lehet parancsolni. A szerelem, ahogy egy hozzászólás írta már, döntés kérdése. Meglátni és megtetszeni egy pillanat műve, de személyes döntésen múlik, hogy akarok-e újra rá gondolni. Vagy szándékosan mással foglalkozom ilyenkor, igyekszem elkerülni azt, aki megtetszett – pusztán mert hűséges vagyok, és nem én vagyok a legfontosabb, hanem MI.
A krízisben lévő keresztyén házastársaknak lenne egy gondolatom, amit érdemes megpróbálni. Egy kicsit tegyétek félre magatokat! Ne keressétek, kinek van igaza, ki bántott először/erősebben, kinek fáj jobban… Valószínűleg mindkettőtöknek fáj, igaza van, és gonoszul bánt vele a másik. Tegyétek félre a másikat is. Ne akarjatok egyelőre se bántani, se bocsánatot kérni. Ne akarjatok semmit rendezni. Fogadjátok el, hogy baj van – de ne a „csöpögő háztetővel”, „omladozó vakolttal”… foglalkozzatok, hanem az alappal. Az életetek alapja Isten. Tegyétek rendbe a kapcsolatotokat Vele! Ha közelebb kerültök Istenhez, éppúgy közelebb lesztek egymáshoz, ahogyan a csúcshoz közeledve a háromszög oldalai közti távolság is csökken. Beszélgessetek Istennel – főzés és vezetés közben, ébredés után és elalvás előtt… csak némán. Mindenről. Mint egy haverral/barátnővel. Olvassatok Igét naponta – akkor is, ha csak két percetek van rá. És ne „napi választ” keressetek benne, vagy valamit, ami „pont őrá vonatkozik” – csak élvezzétek a kapcsolatot Istennel. A változás lassú lesz, akár hónapokig tart majd, de megtörténik. És érdekes módon, ha az alapot rendbe rakjátok, megjavul a tető és a vakolat is.
(Most nyáron lesz a 19. házassági évfordulónk, előtte 4 évig „jártunk együtt”, illetve voltunk jegyesek. Volt nekünk is néhány hullámvölgyünk, igyekeztünk még az elején kijönni belőle. Istennek hála – sikerült. És nem igaz, hogy a szerelem elmúlik! 😉 Csak akarni kell, hogy megmaradjon, és naponta megállapítani, hogy ő a legnagyszerűbb teremtménye Istennek – én pedig a legszerencsésebb, hogy épp vele élhetek! 🙂 <3)
a baj ott kezdődik mikor a válás választható lehetőség a fejünkben. ilyen nincs! szakadjak darabokra, égessenek el élve, szakadjon le az ég, de akkor sem jöhet még csak szóba sem a válás. lehet, hogy van néhány kivétel (pl. ha a gyerekek életére tör a másik) de az olyan ritka, hogy nem is nagyon érdemes foglalkozni vele. ez kb. olyan mintha azt mondanám, hogy inkább haljak éhen mint hogy lopjak. akkor van a nagy baj, amikor a keresztyének megbarátkoznak a lopás, válás vagy más bűnök gondolatával, mert „más is ezt teszi, valahogy élni kell, stb.” ezek mind hazugságok (a féligazság is az) és csak az Igazsággal lehet ellenük felvenni a harcot. Ő pedig arra tanít, hogy szeressük amit ő szeret és utáljuk amit ő utál („Mert gyűlölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene”)
ez nagyon szép, amit írtok itt, hogy ne váljon az ember, de ne legyetek farizeusok! Jézus azt mondta, hogy már az is házasságtörés, ha egy férfi megkíván egy nőt, aki nem a felesége. Ugyanitt arról is beszél, hogy ha a férj ténylegesen félrelép, az esetben a feleség (vagy a megcsalt férj) elválhat, mert valójában már megtörtént a válás – a szívben. Ezt főleg Klárának írom. Dönthetsz úgy is, hogy elválsz. Ha úgy érzed, ez a megoldás, mert nem tudsz együtt élni egy ilyen emberrel, jobb, ha elválsz. Különben nemcsak a magad életét teszed tönkre, hanem a gyerekeidét is. A nő társ, és nem kapcarongy. Keresztényként sem az.
Ilyen helyzetben együtt maradni csak akkor érdemes, ha
1. a férj megbánta amit tett
2. bocsánatot kér
3. nem követ el többé házasságtörést
4. a kapcsolat helyreállítható
Egyéb esetekben nem fog menni a megbocsátás, és egy képmutató, istentelen életet fogtok élni. Mit gondolsz, Jézus miért mondta azt, hogy ilyen esetben igenis el lehet válni?
A megbocsátás pedig nem olyan egyszerű dolog. Nem gondolom azt, hogy emiatt még neked kellene bűntudatot érezned, mert nem tudsz megbocsátani egy olyan embernek, aki valójában nem is kér bocsánatot. Ez csak színjáték a részéről, akármit mond is. Éppen mert a gyümölcseiről ismerni meg a fát. Ha tényleg szívből kért volna bocsánatot, mert megbánta volna, akkor nem csalna meg újra és újra.
van egy ének, amit elfelejtettem a bejegyzéshez linkelni, pedig témájában nagyon ide illik.
na de majd most:
Szabó Balázs: Fel nem adom:
Klára, nézd meg a FireProof c. filmet, vedd meg a könyvet, s kezd el a negyven napot…
hajnalka, mikor is mondja Krisztus, hogy el lehet válni? nem akarlak megbántani de magamból kiindulva tudom, hogy könnyen beleolvassuk a Mester szavaiba a mi értelmezésünket. hányszor kell, tudatosan megbocsátani a másiknak? és csak akkor ha bocsánatot kér? mit is jelent a megbocsátás? mit tett Isten a hűtlen Izráellel? hányszor bocsátotta meg paráznaságait? érdemes ezeken is elgondolkodni. meg azon is, hogy a Krisztus követés kereszt hordozás, vagyis Őérette tudatosan vállat szenvedés.
Pingback: Az elmúlt 10 évünk legnépszerűbb írásai - TeSó blog