Az ELÉG hatalma

Azon a forró napon, amikor a Damaszkuszba vezető úton Saul (Pál) találkozott Jézussal, nemcsak a látását veszítette el, hanem minden addig elért sikerét, jól felépített életét és kapcsolatait is. Ettől a különleges eseménytől kezdve ő maga is mindent kárnak és szemétnek ítélt (Filippi 3,7-8).

Aztán, ahogy teltek az évek, Pál élete azt mutatta, hogy milyen nehéz sorsa lesz annak, aki Jézushoz hű akar lenni. Míg korábban teljes erőbedobással küzdött Jézus ellen, megtérése után Pál teljes erőbedobással küzdött Jézusért. Minden nehézsége, szenvedése közepette pedig csak egy személyes kérése volt: szabadítsa meg Isten a tövistől. Hogy pontosan mi lehetett ez: betegség, külső fogyatékosság, vagy valamilyen bűn, azt pontosan nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy nagyon szenvedett tőle, és többször kérte a szabadítást. Isten válasza viszont megdöbbentő volt: nem. Miért? Mert „elég neked az én kegyelmem…” (2Korinthus 12,7b-9). Nem tudom, TeSó, neked van-e ilyen tövised? A rém, amely mindig előjön és gyötör? A kérés, amelytől nem tudsz szabadulni, és mindegyik imádságodban benne van.

Előfordul, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnénk pont az, amit sosem kapunk meg. Pedig mi nem kérünk sokat: gyógyulást, régi bűnöktől való végleges szabadulást, anyagi segítséget, munkát, békét, kicsit több sikert… Imádkozunk is, hiszen Isten maga biztat arra, hogy tárjuk fel a kéréseinket Előtte, és Ő betölti a szükségeinket. Mi van azonban akkor, amikor többszöri imádkozás után is sokszor hallgatás vagy másról beszélés a válasz?

Ránk tör az iszonyú érzés és kérdés: mi van, ha Isten nemet mond?!

A nem mindig kemény válasz. Néha sírásra késztető, még ha embertől jön, akkor is. Hát még amikor Isten válasza ez?! Ezeknél a határeseteknél nehéz uralkodni magunkon, és elhinni az Igazságot Istenről (hogy Ő különlegesen szeret, folyamatosan gondoskodik rólunk, fontosak vagyunk Neki, jót tervezett az életünk felől).

Kedves TeSó, ha nemet kaptál Istentől, fontos, hogy észrevedd: amikor Isten nemet mond, nem fejezi be a mondatot anélkül, hogy ne adna gyógyírt és vigasztalást. Pál apostol – és sokunk esetében – a válasz ennyi: „Elég néked az én kegyelmem...” A leggyakoribb érzés, ami ilyenkor hatalmába keríti a legtöbb embert, az a nekem ez sajnos nem elég. Mert én most nem csak a kegyelmet kértem…

Néhány kérdés és igazság a kegyelemről (olvasd figyelmesen, és magadban válaszolj rájuk):

1. Ha Isten semmi mást nem tenne, mint hogy megment a pokoltól és örök élettel ajándékoz meg, mondhatnánk-e azt, hogy ez kevés?
2. Igazságtalan-e Isten, ha csak mérték nélküli kegyelmet ad, de bizonyos kéréseinket nem hallgatja meg?
3. Van-e okunk panaszra, ha benne hagy a betegségben, az anyagi nehézségekben, a társtalanságban, vagy gyászt enged meg az életemben, de közben bőven ellát mennyei kincsekkel?
4. Kevesebb vagy-e ezzel, értéktelenebb-e az életed, ha csak Istened van és semmilyen földi javad?
5. Elég-e neked a mennyei polgárjog, vagy a földi életedet akarod mindenáron tökéletesíteni azokkal a dolgokkal, amelyek elvileg a „jó élet” alapjai (család, egészség, anyagiak, barátok, sikerek, stb.)?
6. Ha egy nagyon fontos kérésedre Isten annyit mond: „Elég neked az én kegyelmem…”, elkezd-e benned ágálni a régi éned, aki utálta, ha nemet mondanak neki?
7. Végül: akkor is jó-e Isten (a te szemedben), ha nemet mond?

Ha Isten elvette volna Páltól a tövist, az apostol talán soha nem fogadja el és nem értékeli annyira a kegyelmet. A kegyelem elég lett neki egy olyan életre, amelyet senki sem irigyelne (tekintve, hányszor szenvedett veréseket, hányszor volt embertelen körülmények között börtönben, hányszor éhezett és volt beteg stb). És mindezt úgy, hogy még a szenvedései közepette is legfőbb dicsekvése az volt, hogy Jézushoz tartozik. Azt mondja, hogy az az erőtlensége, a tövise válik dicsőségére, mert ez mutatja meg Isten erejét benne. Ha erős lett volna és mindene meglett volna, amiről az emberek többsége azt tartja, hogy az élet értelme, akkor olyan hűséges lett volna az Úrhoz, mint így volt? Tudta volna úgy dicsőíteni? Jézus lett volna a mindene?

Vajon, ha Isten mindig teljesítené a kéréseinket, nem esnénk-e bele a már így is nagy számban elkövetett saját erőnkkel való dicsekedés bűnébe? Nem tartanánk-e megérdemeltnek az áldásokat, amelyek így elveszítenék igazi értéküket? Gondoljunk arra, hogy még a botlásainknak, a kudarcainknak is meg kell történniük, hogy megértsük végre: a kegyelem elég minden bűnre. Elég minden hiányra, minden élethelyzetre. A kegyelem ELÉG, hogy értékesnek lássuk magunkat mások véleményétől függetlenül. A kegyelem ELÉG ahhoz, hogy megküzdjünk a félelmekkel, mert mennyei polgárként igenis lehetünk kicsit vakmerőek. A kegyelem ELÉG arra, hogy megküzdjünk a természetünk démonjaival, hiszen tudnunk kell közben, hogy Isten még dolgozik rajtunk, a munka még nincs befejezve, és kegyelme elég a hibáinkra.

A kegyelem MINDENRE elég! Az Ő ereje ugyanis ezen a magát erősnek mutató, ezen a nagyszájú, de valójában nagyon is erőtlen emberen keresztül mutatkozik meg leginkább. Az Ő kegyelme elég világosan szól akkor is, amikor mi meg sem szólalunk, mert az erő nem a hírvivőben, hanem az üzenetben rejlik.

„Istennek minden joga megvan ahhoz, hogy nemet mondjon nekünk. Nekünk pedig minden okunk megvan rá, hogy köszönetet mondjunk neki.” (Max Lucado)

És ez ELÉG…