Néha felismerem, milyen vékony cérnaszálon hintázik a kényelemérzetem. Néhány apró bosszúság már elég a panaszra, egy-két rosszul összejátszó körülmény képes tönkretenni a napomat.
Vannak bizonyos napok, amikor beüt a krach: a bejárati ajtó elromlik, az étel odaég (rosszabb esetben kezdheted elölről), közben tönkremegy a lefolyó, a zuhanyt napok óta nem tudod használni, megjönnek a számlák, késik a fizetés és szorítanak a határidők a munkahelyeden, ahol épp aznap szólt be a főnököd… Gyűlik a bosszúságok kicsi, undok, növekvő fellege.
És ott vannak még az elvárások is. Akkor leszel igazán tökéletes fiatal, ha a legújabb generációs okostelefon feszít a zsebedben, ha még gyorsabb az interneted, ha új bikinivel várod a strandszezont, a táskád illik a cipődhöz… Akkor leszel igazán tökéletes családapa, ha az autótok még újabb, a házatok még nagyobb, az anyagi hátteretek még biztosabb… Tényleg ezektől függne a kényelmem? Ezektől lennénk teljesebbek, boldogabbak?
Annyi mindent veszek magától értetődőnek. Van, mert lennie kell, mert alanyi jogon jár nekem (az összkomfort, a hipergyors internet, a megértő főnök, az élhetőbb körülmények, az okostelefon meg ilyenek). Aztán jön a bizonyos krach, amikor minderről bebizonyosodik, mennyire vékony szálon is függ…
Igen, fellegek jönnek, gyűlnek, eloszlanak, de olyan nincs, hogy a „minden rossz”-ban semmi jó ne legyen. Közben van hol laknom, van mit vacsoráznom és van munkahelyem – a valóságban gazdagabb vagyok a világ lakosságának nagy részénél. Sokaknak nem az a problémájuk, hogy a főnök milyen munkamorált vár el, hanem az, hogy évek óta nem találnak munkát, hiába keresnek. Vagy – bár közhelynek tűnik, mégis megrázó, ha belegondolsz –, hogy napok óta nem esznek.
Ne érts félre, nem arra célzok ezzel, hogy bármilyen rossz körülmények között vagyunk is, elégedjünk meg velük. Inkább arra a gondolatra jutottam, hogy a folytonos panaszkodás helyett talán azt kell megvizsgálnom, miért olyan a helyzet, amilyen, és hogy milyen az én hozzáállásom a problémához. Csapásként fogom-e fel, panaszkodom és elhiszem, hogy a világ legszerencsétlenebb sorsú embere vagyok (amúgy lehet nem, de ma mindenképp), vagy megoldást keresek, és közben értékelem azt, amim van.
Kárpátalja nem Amerika. Az utóbbi időben főleg nem. Nincsenek olyan illúzióim, hogy a kárpátaljai családok többségének az lenne a legégetőbb problémája, hogy Törökországba vagy az Adriai-tengerre menjen-e nyaralni. Lehet, hogy nő a rezsi és drágul az üzemanyag, és sajnos a fizetések nagy része az élelmiszervásárlásra és a számlák befizetésére megy el. Sajnos még egy tábla csokoládé is dupla annyiba kerül, mint egy évvel ezelőtt…
De akkor is, most is, azért is, van okom a hálára! Van okom a hálára, mert Isten a tudtunkra adta, hogy nem az anyagi hátterünk, nem a minket körülvevő körülmények és tárgyak jelentik a biztonságot. Tapasztaljuk, hogy ezek milyen hamar a múlté lehetnek. Az egy évvel ezelőtti fizetésem most talán a felét, ha éri…
Isten megígérte, hogy számon tartja a szükségleteinket, s nem hagyja, hogy elvesszünk. Megszégyenítően hatalmas ígéret ez… Isten visel gondot rólam! Tudja, mennyi a fizetésem. Tudja, hogy pocsék napom volt, hogy még a lefolyó is elromlott. Tudja, hogy csúszok a határidőkkel. És Ő ura a helyzetnek. Nem hiszem, hogy Isten csak úgy unalomból úgy döntene, a fejünk felé gyűjt néhány jó sötét felleget. Azt hiszem, inkább az vall rá, hogy üzenni akar a nehézségekkel. „Rám nézz, Bennem bízz, és együtt megoldjuk mindet!” Még azt az elromlott lefolyót is.
Kedves TeSó! Mik azok a problémák, amelyek napok, hetek, hónapok óta bosszantanak és nem hagynak nyugodni? Vannak ilyenek? Ha igen, akkor üzeneted érkezett: „Bennem bízz, Hozzám hozd, s együtt megoldjuk mindet!”
Kiss Julianna
