Igeszakasz: 2 Mózes 3
Egyáltalán nem hétköznapi ez a történet, s miközben olvastam, azon gondolkodtam, mi lett volna, ha mindez velem történik meg. 40 év szürke hétköznapjai után egyszer csak az ég és a föld összeér egymással, s Isten és ember találkozását tartogatja benne.
Mózes meglehetősen elfelejtette az egyiptomi létet, szerette a feleségét, nevelte a gyermekét, gyarapította a gazdagságát. Azonban egy nem várt napon, nem várt módon, nem várt eszközzel a Mindenható beleszól az életébe. Mózes egy égő csipkebokrot lát meg, mely ég, de nem ég el. Pedig hétköznapi dolgokkal találkozik – csipkebokor és tűz –, számtalanszor látta már mindkettőt élete során. Nap mint nap elment a fák, bokrok mellett, nem is figyelt fel rájuk, mert annyira természetes volt. A tűz szintén olyan megszokott volt, naponta használta a vad elkergetésére vagy a pecsenye elkészítésére. Mi is találkozunk ezekkel az elemekkel, nincsenek különösebb hatással az életünkre, hiszen a természet körbevesz minket is, a tüzet naponta használjuk, ha csak arra gondolunk, hogy reggelente bekapcsoljuk a gáztűzhelyet és lefőzzük a kávénkat. De az a nap más volt Mózes életében. Két elem találkozása oly módon, hogy bár a fizikai törvényszerűségekből adódóan az egyik elem megemészti a másikat – Assziszi Szent Ferenc szavaival élve: „A tűz mindent önmagává alakít” –, az ott mégsem történik meg.
Mi ennek a titka? Mit érthetünk meg ebből? Isten Lelke jómagamat afelé az értelmezés felé irányított, hogy itt Isten és ember titokzatos eggyéválásáról van szó. A kettő azonosulása, de mégis különállósága ez. Hiszen a kettő nem bántja egymást, annál inkább megfér egymás mellett. Hirdeti mindkettő egyediségét, s azt, hogy ebben a találkozásban Isten az emberben van, s az ember az Istenben, miközben az Isten nem lesz emberré, s az ember nem lehet Istenné. Mi az Úrban, s Ő mibennünk. Nagy titok ez! De az a különös – s számomra vigasztaló is egyben –, hogy mindkettő megmarad önmaga, mert nem ember az Isten, s nem Isten az ember, de csodálatos módon eggyé válik Isten az emberrel.
Isten ezt végzi el Mózes életében. Megragadja, hatalmába keríti, nem emészti meg, hanem felkészíti a nagy szolgálatra. Ebben a szent összefonódásban az ember a maga törékenységében kérdez: „Ki vagyok én?” Az elhivatáshoz ezek a kérdések is hozzátartoznak. Mózes ebben a kérdésfeltevésben komolyan elgondolkodik. Uram, eltelt negyven év, s én Egyiptom közelében sem voltam, nem ismerem a fáraót, nem büszkélkedhetem ottani kapcsolataimmal, hiszen a királyfíból koszos pásztorlegény lettem. Nem azokat az időket, embereket éljük, mint az ott tartózkodásom idején. Minden más lett, én is megváltoztam, hogyan is mondjam el a családomnak, hogy mi a Te terved?
Figyelemre méltó Isten válasza, azt mondja, amit az ember ilyen esetben a legszívesebben hall: „Én veled leszek.” Mi már elválaszthatatlanul egyek vagyunk, összefonódtunk, és az a szolgálat, amire kérlek, már eldöntött tény. Isten meg is mondja ezt: „Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”
Nagy rejtély számomra ez az elhivatástörténet, s valahányszor újra és újra elolvasom, mélyebbnél mélyebb értelmezés nyílik meg belőle. Te vajon mit gondolsz róla, neked mit üzen a csipkebokor?
Kincses Margarett
