Ha valaki megtisztel minket a bizalmával és beavat féltett gondolataiba, fájó élethelyzetébe, tanácstalanságába, akkor el kell őt fogadnunk olyannak, amilyen; meg kell próbálnunk együttéreznünk vele, illetve tudni kell értő figyelemmel meghallgatni őt. Ez a legfontosabb, amit tehetünk, viszont el jön az az idő is, amikor meg kell szólalnunk. „Mint az aranyalma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. Nos, így van ez a leglkigondozásban is: a helyén mondott szavak aranyat érnek, ellenben vannak olyan szavak és mondatok, amelyek ronthatnak a beszélgetőpartner feldúlt vagy szomorú hangulatán. (Komplex lelkigondozói diplomát ugyan nem adhatok, inkább csak felhívnám a figyelmet arra, hogy melyek azok a megszólalási formák, amelyeket érdemes kerülni.)
Az első és legfontosabb dolog: soha de soha ne adjunk tanácsot! Nekünk, akik barátként, rokonként, lelkigondozóként, diakónusként, embertársként a másik mellé állunk, az a feladatunk, hogy mellette legyünk a nehéz időkben, és elősegítsük, hogy élethelyzetére megtalálja a saját maga megoldását. Ez az ő élete, az ő útja, az ő küzdelme. Mi csak útitársak vagyunk a „halál árnyékának völgyében”, hogy végképp el ne keseredjen magányosságában. Ám a kivezető utat neki kell megtalálnia és megtennie.
Ne bagatellizáljuk, ne kicsinyítsük le problémáját! Kerüljük el a hasonló mondatokat: Ez csak egy kis apróság, vannak ettől komolyabb gondok is az életben.
Dogmatizálás: amikor fölényesen igei síkra tereljük a beszélgetést, melytől aztán bezárkózhat. Meglehet ismeri az igéket, de ebben a percben talán pont nem tud ebben hinni. Például: Isten ugyan próbára tesz, de hinned kell, hogy kegyelmet is ad. (Noha igazak a mondataink, az adott pillanatban mégsem biztos, hogy segíteni fognak.)
Az általánosítás sem viszi őt előrébb, hiszen attól, hogy más is így érez, ő még ugyanúgy szenved. Tehát kerüljük az ilyen mondatokat: Manapság ez sok mindenkivel megtörténik. Vagy: Igen, általában mindenkinek ilyen nehéz elviselnie a gyászt.
Moralizálás: amikor valamilyen erkölcsi normára hivatkozva megfeddjük. Például: Nem helyes, ha keresztyénként így viselkedsz. Nyilván ezt ő is tudja, ezért szenved, ezért is érkezett hozzánk. Nincs szüksége kioktatásra.
A diagnosztizálást is kerüljük, ne ítéljünk elhamarkodottan, ne szorítsuk őt skatulyába pl. ilyen mondatokkal: Ez a te jellemedhez tartozik, te ilyen karakter vagy. Nem az a célunk, hogy a specialista szerepében tetszelegjünk, hanem hogy ő maga találja meg problémája forrását, ő állítsa fel a diagnózist.
A saját példára való hivatkozás részünkről szintén hátráltathatja a folyamatot. Hiszen ő most nem ránk kíváncsi, hanem saját útja rendezése miatt nyílt meg előttünk. És különben sincs rá garancia, hogy a mi megoldásunk nála is hatásos lesz. Kerüljük tehát az ilyen mondatokat: Én a saját házasságomban ezt úgy raktam helyre, hogy …
Ezek a legfőbb és legáltalánosabb hibák, amelyet elkövethetünk olyan beszélgetéseknél, amelyben lelki segítőként vagyunk jelen. Fontos kihangsúlyoznom: ezek a példák csak általánosságban akadályozzák a kapcsolat kialakulását. Előfordulhat, hogy pont egy ilyen mondat segít. Ezért beszélgetés közben is kérnünk kell Mindenható Istenünket, hogy Ő adjon bölcsességet ahhoz, hogy mikor, hol, mit és hogyan szóljunk.
Ha még többet szeretnél tudni a lelkigondozásról, kérlek, olvasd el előző cikkünket is: A meghallgatás művészete (1)
Ha a két cikk kapcsán kérdések merültek fel benned, kérlek írj e-mail címünkre: kriszteso@gmail.com.
Ajánlott irodalom a témában:
Dr. Hézser Gábor: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve
H. Faber: A lelkigondozói beszélgetés lélektana
Gyökössy Endre: Magunkról magunknak
Timm H. Lohse: Villámbeszélgetések a lelkigondozásban és a tanácsadásban
E. L. Worthington: Lelkigondozói ABC
Pusztai-Tárczy B.
