Jóllakott éhező

Mielőtt még bármit is mondanék, kedves TeSó, azt szeretném kérdezni: éhezel lelkileg?

Nem? Sajnálom.

A jelenkor keresztyén emberei nem sírnak az igei éhség miatt. Nézz körül: szakadatlan szól a harang, az alkalmak már-már egymást fedik, kapjuk a Facebook-meghívókat mindenféle „hites” hétvégékre. Csak úgy tódulnak a szentírási üzenetek mindenhonnan. Igeözön a szélrózsa összes irányából.

Az állandó hullámvölgyes mókuskerékben történt már nemegyszer, hogy az ige áradatában majdhogy kiszáradtam. Amit hallottam és kaptam egyre csak halmozódott bennem, mikor pedig kerestem magamon a gyümölcsöt vagy a formálódás jeleit, semmit sem tudtam felmutatni. Az üzenetet amellett, hogy megértettem, megtanultam, lenyeltem, nem tettem a magamévá. Ha minden nap olvasok, hallok vagy tanulok már-már csömörlésig, akkor is azt látom, hogy ez nem hat rám egy fikarcnyit sem. Feloldatlan, megfejtetlen igék és bölcsességek sorakoznak a fejemben, és alig van, amire nem úgy tekintenék, hogy erről már száz prédikációt hallottam; ezt már rég kívülről fújom; nekem már nem tud újat mondani. Túl sok a lerágott csont.

Ám nem volt ez mindig így. Emlékszel az elsőkre? A te elsőidre? Az első szeretet, az első éhség. Ugye rémlik az a gondolatod, hogy téged aztán semmi nem tart otthon, mert menni, hallani, kapni akarsz, hiszen vágyódsz Rá! Nem állsz meg más asztalok mellett, nem merítesz máshonnan, mert neked az Ő igéje kell. Talán ezer egyéb dolgod lehetne, de éhezed és óhajtod azt, amit pont ma, pont most kaphatsz Tőle.

„Ezen a fázison rég átestünk már – mondod – és túl sokat kaptunk ahhoz, hogy így éhezzünk még mindig.” Igen, Isten különös kegyelme az, hogy nem hiánycikk az Ő szava, de a kérdésem akkor ez: nekünk, az igével jóllakott népnek látszik-e az életén, hogy mennyit tanult már a Mestertől? A megemésztett, lerágott igék, amelyek már rég a szívűnk hústábláján vannak, a mindennapi életünkben is kifejik hatásukat? Élem, vagy csak értem?

Tetejébe jönnek a rettegett nem-szeretem napok, a keserűség és a fájdalom pofátlanul befurakodik az életünkbe, s a sok betanult alapigazság, mint az ízetlen só, haszontalan. Hiába jóllakott a lelkem, ha a nagy ínség idején semmit nem találok magamban abból, aminek bennem kellene lennie. Üres vagyok, éhező vagyok, míg az ige unos-untalan árad belém vagy belőlem.

Vakon tántorgok, miközben ismerem a látást. Hencegek, aztán megszégyenülök, mert a legegyszerűbb gondolat is újnak hat. Minden élethelyzetre idézek egyet a Bibliából, és a saját nyomoromban döbbenek rá, hogy egyik sem az enyém. Jóllakott vagyok, mert ezer prédikációt hallottam. Éhező vagyok, mert vajmi keveset engedtem, hogy formálódjam általuk … A levegőben volt már rég, és végre érzem, hogy rám szakadt mindez.

Isten közbelépett.

Az első éhség végre újra érezhető. Nem a megszokás vezérel, hanem a vágyakozás az újakra és a régiek újraértelmezésére egyaránt. Ekkor ismerem fel, hogy ez több. És jobb. Az örök klasszikus Isten, aki megelégít a régi jánosháromtizenhattal. Vagy az elégnekedazénkegyelmemmel. Vagy a neféljcsakhiggyel. Ismered az ízét, most mégis édesebb. S ez már valóban laktat. Feltölt, formál és megváltoztat. Érzed?

Baranyi Eszter