Narcissus tükre

Szeretsz te engem? – kérdez.
Igen Uram, szeretlek téged…

Oscar Wilde-é az érdem. A történetben a szépséges Narcissus halála után a tó sós vizű könnyé válik. Amikor a tündérek ezt látják, a tó köré gyűlnek, hogy megvigasztalják. De amikor arról kezdenek beszélni, hogy nem csodálják bánatának mértékét, hiszen egy olyan gyönyörű férfit kell gyászolni, mint Nárcissus, a tó csak ennyit kérdezett:

– Valóban szép volt Narcissus?
– Hát ki tudná ezt jobban, mint te! – válaszolták a meglepett oreádok.
– Bennünket elkerült, de téged keresett, és partjaidra feküdve minden nap feléd hajolt, hogy vizeid tükrében saját szépségét lássa tükröződni.
A tó így felelt: – De én azért szerettem Narcissus-t, mert amikor a partjaimon feküdt, és rám tekintett, a szemeinek tükrében mindig saját szépségemet láttam.

Leteszem a könyvet, melyben megtaláltam a történetet, elnyomok egy mosolyt, aztán komor leszek. Mert ez van. Sokszor nem látni mást, csak szépségek viadalát. Fárasztó önkeresést és önigazolást minden játszmában. Magamban és magamon kívül. Másokat, akikre szükségünk van, mivel nélkülük nem tudnánk önző módon saját értékességünkről. Jó, nem? Ott áll velünk szemben, éppen aktuálisan talán csak egy, de elvben ezer meg ezer tárggyá, eldobható tükörré olvasztott másik, akiben csak annyi érdekel, amennyit belőlünk mutat. Mindenkiben magunkat látjuk anélkül, hogy őt, mint másikat meglátnánk. Eredetisége csak az én eredetiségemhez képest valami, amiben megint csak az az érdekes, hogy hál’Istennek, ő nem olyan, mint én. És ezt még szépen meg is lehet ideologizálni, felrakni arra a polcra, ahová szorgos hangyaként állandóan cserélhető, apró vagy nagyobb ideológiákat állítottunk össze és rendeztünk fel. Mert megvannak az érthető gondolatköreink. Keresztyénként meg főleg.

Például: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

Na igen, de hogyan szerethetném a felebarátot, ha önmagamat nem szeretem? Előbb magamat kell megszeretni. Csakhogy ez nehéz ügy. Élethosszig tartó feladat. Mert ha kiskoromban nem szerettek, én hogyan tudjak mást szeretni? Meg kell tanulnom. Ezért keresem az elfogadást, gyengédséget vagy erőszakot. A másiktól várom és szipkázom a szeretetet. Gyűjtögetek, ha kell, fosztogatok. Kicsikarom az elutasítást vagy az ölelést az önszeretet megtanulása nevében. Mindezt azért, hogy bizonyítsak: vagy azt, hogy szerethető vagyok, vagy azt, hogy na, megmondtam, mindenki utál, mert senki vagyok. Csakhogy így lassan elérkeztünk Narcissus-hoz, és az újabb ideológiai szerzeményhez: szeresd felebarátodban önmagadat. Mindhalálig.

Szeretsz-e engem? – kérdi megint.
Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek.

Csak nehéz. Mert az önszeretet építgetése közben tárggyá váló másik néha idegesítően eredetieskedővé válik. Életre kell, amikor nem kellene. Ő is szipkázná az én elismerésemet. És vagy el kell dobni, vagy ha túl erős, túl szép, túl tehetséges, akkor szerződést kell kötnünk, hogy ő is tárggyá tehessen. Mert szükségünk van rá, és neki is ránk. És így válunk egymással szembefordított tükrökké: kölcsönösen hasznos módon együtt élő önszeretőkként vég nélkül tükrözzük egymást. De mindeközben születőben van egyfajta émelygés és puffadás. Mert mindenütt-önmagam eltelít és sokká válik. Nem-önmagam pedig nem látom. Miközben vágyom a másikra, őt mégsem akarom. Körülöttem pedig megszűnik a vibrálás és az élet. Néma tükrök mutatnak engem beállított perspektívákból, a legjobb oldalamat mutatva. És a szemem is tükörré válva veri vissza a magát néző tükör képeit. Ez lenne Narcissus szeretetének ideális állapota.

Szeretsz te engem? – kérdezi még egyszer.

Igen Uram, szeretlek. Mert megváltottál engem. Mert szeretsz engem. Mert neked fontos vagyok én is. Mert mindent megtettél értem. Mert benned, mint tükörben megláthatom önmagamat. Észre se vesszük: titokban Istent is fosztogatjuk. Pusztán szeretetből. A narcisztikus Istennel, aki Hegel szerint önmagát szereti bennünk, igen, vele is paktumot kötünk. Mert neki is kellünk teremtése koronáiként, akik az ő dicséretét zengjük, hálásak vagyunk, szolgái és kísérői leszünk. És ha neki ez kell, akkor megadjuk. Csak ő is adja meg, amire szükségünk van. A szeretetcsomagot, amitől értékesnek érezzük magunkat. Ez a szent szövetség, és a szétvágott vadak közt maga az Úr halad át tűzben. Ez a Narcissus-féle kölcsönös tám- és védszövetség ideális állapota. És a mi bálványunk köti velünk.

De a bálvánnyá átminősített is élni akar. Velünk. És pont ezért, néha nem dédelget. Nem válaszol. Nem terít asztalt nekem ellenségeim előtt. Nem tükröz vissza semmit. Nem kell neki a dicséretem, és nem is vár tőlem semmit. Megváltozik, elfordul, önmagamnak másképp mutat.

A hívő életben gyakran fordulnak ki így a tükrök. És az isten, akit saját képünkre és hasonlatosságunkra teremtettünk, kicsúszik a kezeink közül, és szilánkokra törik, mert az Egy és Igazi élni szeretne. És valóban szeretni. Önző és kicsinyes Narcissus-okat a fényvisszaverődés törvénye helyett másra tanítani: önmaga-felejtésre és a másik észrevételére. Szerződések helyett életközösségben élni. Mint Péter, aki a legenda szerint fejjel lefelé keresztre feszítve hal meg, mert még a Mestert tükrözni is méltatlannak találta magát. Mert nem is tükrözni akart, nem úgy meghalni, ahogy a Mester, hanem érte meghalni. És mert korábbi önszeretete nem engedte, most végre meghalni vele.

Szeretsz-e engem? – kérdi utoljára.
Nem Uram, nem. Csak magamat. Mindig és mindenben.

Könyörgök, ments meg ebből.

Kustár György